MAGYARSÁGUNK - A LÉLEK ÉL

MAGYARSÁGUNK - A LÉLEK ÉL hírei

Napról napra ,egyre közelebb van az ősz.

10 éve | Szőke Sándorné Ágota | 0 hozzászólás

Napról napra, egyre közelebb van az ősz. Még mindig beférkőzik a reggeli nap sugara, s kellemesen csípős levegő társul hozzá.
Utolsót sóhajt még a nyár, mielőtt átadná magát az ősz arany ölelésének.
Búcsúzóul melenget minket az évszak, hogy rá emlékezve majd a tél szürkeségében se fázzunk.
Megkönnyezik a felhők, mintha nem tudnák, hogy egyszer visszatér.
Utolsó ünnepe lesz a természetnek, tarka, meleg színekbe öltözve, aztán a fagy királynői méltósággal foglalja el méltó helyét. Mégis szépek a hűs hajnalok, a narancsszín naplementék s ahogy a levelek keringve hullanak alá puha szőnyeget szőve a durva útra. Barátságos szobává zsugorodik a természet hatalmas tere s mintha közelebb kerülnénk egymáshoz.
Számomra az ősz a legszebb évszak. (Még ha nem is:D )Ősszel a fák koronái gyönyörű színekben játszanak, bár ilyenkor az elmúlás is érezhető a levegőben, hiszen a fák ilyenkor a lombjaikat (leveleiket) lehullajtják. Érezni, hogy hamarosan itt a hideg tél. Ősszel nem csak a növények, de az állatok is bizonyos változáson mennek keresztül. A kisállatok többet mozognak mint nyáron, hiszen ilyenkor tartalékolják be télire az eleséget.

Ez már az ősz..

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!

Zelk Zoltán

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
Az álmos erdőt, ha a komor évszak
lehelletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókkadt minden,
de a kései virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimennek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát evett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek - csupán hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes, szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem, se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.
És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...
Konsztantyin Fofanov
Lator László ford.