EGY HOSSZÚ ÚT

Egy hosszú útról álmodtam én,

Ahol te is jártál már,

Egy zöld erdő sűrűjében megláttalak,

És az apró levelek mind feléd nyúltak.

Így kezdtünk el egy újkort,

A nap úgy ragyogott, mint eddig,

Bár sugara fényesebb volt.

Jöttél velem szembe,

Az árny hátrált s az egész tested fénye

Beragyogta a földet.

Álomtól patakzott a szemem,

De gyöngyszemeid a mát

Felébresztették bennem

Ajkadon csillogott a reggeli harmat,

Megmutattad nekem, hogy mit is szabad.

szövegíró : G. Dénes György

Az édesanyámnak a haja fehér, mint a hó
Oly hajlott oly megtört oly szent oly önfeláldozó.
A legjobb falatot a szájától vonta meg
Nőttek a gyerekek, de ő közben megöregedett...

Egy őszhajú asszony a kabátkája csupa folt,
Mert egyetlen kincse a fia mosolygása volt.
Ó míly koldus és árva vagy nélküle,
Mert őt pótolni nem tudja senki sem.
Ezt a jószívű őszhajú asszonyt
Az egyetlen édesanyád.

Solo.

Gyorsan csókold meg elfáradt homlokát

Most a rónán nyár tüzében ring a délibáb,
Tüzek gyúlnak, vakít a fény, ragyog a világ.
Dombok ormain érik már a bor,
S valamennyi vén akácfa menyasszonycsokor.
Zöld arany a pázsit selyme, kékezüst a tó,
Csendes éjen halkan felsír a tárogató.

Refrén:

Ott, ahol zúg az a négy folyó,
Ott, ahol szenvedni jó,
Ott, ahol kiömlött annyi drága vér
Egy ezredévről mond mesét a szél.
Búg a kürt az ősi vár fokán
Honvéd áll a Hargitán,
Erdély szent bércére zúgva száll,
Visszaszáll, a magyar turulmadár.

A MAGÁNY

A magány töri ketté szobámban a levegőt.

Emlékszel? Ott álltunk az ablak ellőtt,

Önfeledten simogattam kezed és néztem sugárzó szemed.

Állunk ma is. Szívünk vasban.

Lehajtott fejjel lépek az előszobába,

Remegő karom arcodat alig leli,

Testemet az utca lassan elnyeli.

Édességem! Százszorszépem!

Engedd, hogy a fény felemeljen.

A szerelmem nehézsúly, mit szíved őriz rabul.

Nekem csak egy tengerem van, a te bájos szemed,

Amit tekintetem el nem enged.

SÖTÉT UTAK

Sötét utak és sötét éjjelek,

Remegő csend és szálló képzelet.

Könnyeket gyűjt az üres szemgödör,

És kiszáradt ajkad rám köszön.

Fogaidon vízcsepp, úszik rajta pici virág,

Reszketve őrzi tested finom vonalát.

Túl vagy száz és ezer éjjelen,

Túl vagy fájdalmon, örömön és mindenen.

Újra ég a remény, leroskadt a védtelen,

Sok lángoló szív kiabál-, segíts nekem.

S mint Jézus, kezed széttárva,

Hangot emelsz a küzdő világra.

NÉGYET ÜTÖTT AZ ÓRA

Négyet ütött az óra,

S megnyílt az égbolt folyója.

Őrülten zuhogtak cseppjei a földre,

S én szomorúan néztem a felhőkre.

Szomorúak voltak ők és sírtak,

Sírt a felhő, mert elhagyta az eső.

Sír a szívem. Elhagysz-e kedvesem?

De látom újra mosolyogni őt.

Örül a kék felhő, mert visszatért a vidám eső.

Őrül a szívem, mert újra itt vagy kedvesem.

Így jó veled lenni,

Karjaid közt csókod ízét érezni.

Halkan füledbe súgnám a szerelem dalát,

Elmondanám szívem minden bánatát.