Az
ember csak szánt, vet, kalapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet,
újra meg újra.
S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak
vannak, megszélesedett a homloka,
szakálla szürke már, s bajusza bozontos.
Az ember csak észreveszi, hogy a
csikóból csontos, öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és
bajuszt.
A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek, és új bölcsőt
ringatnak.
Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepve megtorpan és
csodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már.
Eltelt az
idő. Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember.
Ez a rend. Csak
kár, olyan rövid volt az egész.
Hogy tulajdonképpen semmi sem történt,
csak volt néhány szép és nagyszerű élmény, és volt néhány csúnya és
gonosz élmény. Volt néhány gazdag, örömtől dagadó perc, és volt néhány
megaláztatás, néhány kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek.
És
volt járkálás az eke után, volt néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a
kéz magot lendített a tavaszi föld felé, mikor a tüdő tágultan szívta be
a fák virágát, évszakok illatát, mikor a láb mezők puha pázsitjára
hágott. De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is
vége van.
Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek.
Azért...
egy kicsit szomorú, gondolja az ember, s azzal továbbmegy, mert eszébe
jut valami, amit még nem végzett el, s ami fontosabb, mint az
elmélkedés.
Kommentáld!