Az Omega a magyar rocktörténet egyik legjelentősebb és Európában legismertebb zenekara. Hamarosan újra élőben hallgathatod!

A Liszt Ferenc-díjas Benkő László, az Omega együttes vezetője már elmúlt hatvanöt, kétszeres nagypapa, és még igen aktív. A zenekar ma is vállal fellépéseket külföldön és itthon egyaránt, legközelebb a Stargarden fesztiválon hallgathatjuk őket júniusban. De Benkő egyedül is játszik rendezvényeken. Ezenkívül a szombathelyi színházban zenei tanácsadó.

– Hány évesen kezdtél zenélni, és mi volt az első hangszered?

– Természetesen a zongora volt, és ötéves koromban kezdtem a tanulást. A betűvetés oktatása előtt egy akkori koncepció szerint én szolmizálni tanultam, és mire az általánost elkezdtem, már konyítottam is valamit hozzá. Hallatlan szerencsém volt, mert Fischer Anni legjobb barátnőjénél, Sebestyén János anyukájánál tanulhattam. Nagyon vigyázott a pontos kéztartásra, és amikor leengedtem a kezem, bizony odacsapott egyet, aztán ha mentem volna haza a papámnak panaszkodni, tőle is kaphattam volna még kettőt.

– Jól ment a játék?

– Jól. Azt nem lehetett tudni, hogy merre fog kifutni, mert a szórakozás és a tanulás abban az időben még erősen keveredik egy gyerekben. Voltak kötelező dolgok, amiket untam, de otthon az volt a rend, hogy a nagy klasszikus zongora melletti asztalon ott volt a nádpálca, intő jelként.

– A nádpálca bizony nálunk is megvolt. Hány éves korodban játszottál először komolyabb közönség előtt?

– Tizenévesen. Akkoriban az iskolákban a tanárok úgy versenyeztek egymással, hogy sportban, zenében vagy versmondásban mérették meg az osztályaikat a többiek előtt. Érdekes, hogy ebben az időben már kialakulnak azok a kapcsolatrendszerek, amelyek egy életre szólhatnak. Voltak olyan kapcsok is, amelyek az azonos sorsú szülők által jöttek létre, és a gyerekekre is átragadtak. Szerencsés véletlen volt, hogy a mellettünk lévő házban lakott Márton Andris, aki színész lett, a mellettünk lévő lakásban pedig Máté Péter lakott, és együtt hancúroztunk. Márton Andris bátyjának az osztálytársa volt Jeszenszky Géza a későbbi külügyminiszter. Velünk szemben lakott Balassa Péter esztéta, akinek a papáját a szüleink tartották nagy becsben. Az akkori beszélgetések egy életre nyomot hagytak bennünk, csak akkor még nem tudtuk, hogy ez milyen hatással lesz ránk.

– Zeneileg mi hatott rád?

– Természetesen a klasszikus zene, de ami egyik pillanatról a másikra mindent megváltoztatott, az a rock & roll volt: a mássága, a tiltott volta, a devianciája, amiről nem tudtuk, hogy igaz-e vagy sem. Amerikában ez a zene, akárcsak a többi divathullám, hegyeket és völgyeket járt be. Az utóbbiba tudott betörni a hatvanas évek elején Európában a beat. A korai Rolling Stones- és Beatles-felvételek még egészen hasonlítottak egymásra, mert amerikai alapúak voltak. Aztán megtalálták a saját útjukat azzal, hogy saját dalokat kezdtek írni, a saját életükről szóló szövegekkel. Elvisre és a többiekre az volt jellemző, hogy dalaikat sok szerző írta, mert a közönség csak a királyra volt kíváncsi. A csajok bugyija Elvis hangjától lett nedves, és kit érdekelt, hogy ki szerezte a dalokat? Ezzel szemben a beat egy teljesen más felfogással indult: társadalmi és közösségi problémákat kezdett boncolgatni. Ez a folyamat megállíthatatlan volt azután is, hogy Amerikában újra felfutott a rock & roll.

– Mi jutott el hozzád előbb, a rock & roll vagy a beat?

– Az utóbbi. Ebben az is benne volt, hogy két-három akkorddal már ki lehetett állni zenélni.

– Te mégis a zongora mellett maradtál.

– Ez a családi háttér miatt volt. A szüleim komolyan gondolták, hogy a zongorának maradnia kell. Azt is mondták, hogy ha már mindenféle, számukra értelmezhetetlen zenét akarok játszani, a legfontosabb mégis a diploma legyen. Zenéljek, ha akarok, de legyen belőlem rendes ember.

– Melyik volt az első beatzenekar, amelyben játszottál?

– A Nyugati pályaudvarnál játszottunk egy éjszakai bárban egy nevesincs csapattal. Később letettem az OSZK- (Országos Szórakoztatózenei Központ) vizsgát egy rendes repertoárral, és repülőztem egy idősebb dobossal. Ez azt jelentette, hogy a budapesti éjszakában az éppen szabadnapos zenekarok helyére mentünk játszani. Ha valaki számot rendelt tőlünk, a kollégám mindig azt mondta, hogy ne törődjek semmivel, játsszam nyugodtan azt, amit tudok, ő majd meggyőzi az illetőt, hogy a kért dalt hallja. Magyar és külföldi táncdalokat játszottunk. Ezután jött a dixieland-korszakom. Ez elfogadható stílus volt kulturális felügyelők számára, mert szövegileg semleges volt. Így alakult az ős-Illés együttes is. A Benkó Dixielandban voltam másfél évig, ahol rengeteg zenész megfordult, például Laux is. Benkó tanár úrnál nem volt mese. Az egyetemen volt tanársegéd, én meg csak egy előfelvételis diák. Ezután már az Omega következett, de magam helyett gondoskodnom kellett megfelelő utódról.

– Hol játszottatok az Omegával?

– A Várban, a Hess András téren, a Műszaki Egyetem kollégiumában. Ezért is lett Omega a nevünk.

– Mi volt a műsor?

– Beat. Volt egy fiú, akinek volt magnója, és fel tudta venni a Top 20-at, amit megtanultunk. Mivel helyenként elment a hang az éterben, a hiányzó részeket kitaláltuk, amit a következő heti felvételről korrigáltunk, hiszen csak egy-két cserélődés volt a listán. Mi főleg Rolling Stones-specialisták voltunk, de Somló Tamás tizenöt évesen az artistaképzőből azért kerülhetett be hozzánk basszusgitárosként, mert Tom Jonest énekelt kitűnően, a basszerosunkat pedig épp elvitték katonának. Mi voltunk ennek a Top 20-nak az élcsapata. Aztán jött a gitárpárbaj a Kisstadionban, ahol a beatzenekarok mellé odatettek még egy-egy szólistát is a későbbi táncdalfesztiválok mintájára. Hallatlan siker volt, és utána egy oltári botrány, mert az utcán a lovas rendőrök megverték a gyerekeket, azok pedig meggyújtották a lovak farkát. Erről mi nem tudtunk, mert a tévéadáshoz készítettük még a pótfelvételeket, de amikor a sötét Verseny utcán kifele jöttünk, elkaptak és bevittek minket a rendőrök, aztán jól megvertek. Fél lábon kellett állni, és ha valaki nem bírta, kapott egy taslit. Hiába mondtam, hogy én zenéltem, a válasz kuss volt. Az orrunkkal támaszkodtunk a téglafalhoz, amitől reggelre véresre horzsolódott. Aztán amikor így hazamentem, kaptam még kettőt a fateromtól. Ez a közös élmény tette aztán eltökéltté a csapatot.

 Mit jelentett számotokra a Táncdalfesztivál?

– Hogy bement egy ismeretlen zenekar hét órakor és tízkor már Záhonytól Sopronig mindenki ismerte őket név szerint.

– A többi együttes munkájára mennyire figyeltetek? Úgy emlékszem, az Illéséknél már megvolt Az utcán, amikor ti még a külföldi slágereket nyomtátok.

– Igen, de az első magyar dal elhangzása után minden csapat számára egyértelművé vált, hogy lezárult egy korszak, és a következő héten már nekünk is ki kell állni saját dallal. Addig énekeltünk valamit, aminek tetszett a dallama, de nem tudtuk, miről szól, míg egy saját dallal azonosulni lehet. Másnap rohantam a Múzeum kávéházba egy nótaalappal. Az első szövegünket még Somogyi Pál írta a Ludas Matyiból. Ezután már jöttek a saját kislemezek.

– Miért kicsik?

– Mert a hanglemezgyár nem akart esélyt adni arra, hogy túl nagy közönség összejöjjön. Egy évben legfeljebb két kislemez jelenhetett meg, azaz négy dal, ami nem túl meggyőző repertoár. Tizenkét daltól már – úgy gondolták – elszabadulhat a pokol, főleg, ha még koncepció is van mögötte. És akkor érkezett Charlie Cuts a Magyar Rádió angol szekciójába, aki végtelenül csodálkozott, hogy ennyire el vagyunk zárva vasfüggönnyel a nyugati világtól. Odakint azt sem tudják, hogy ismerjük-e egyáltalán a gitárt, miközben teltházas klubokban játszunk. Megkérte John Martin barátját, hogy intézzen el egy londoni stúdiófelvételt. Amikor erről a Gellért Szállóban sajtótájékoztatót tartottunk, annyira hihetetlen volt még számomra a dolog, hogy leírtam a szöveget, nehogy valamit eltévesszek. Tavasszal utaztunk ki. Odajött Martin, Eric Burdon és más hírességek, hogy körbetapogasson minket, egyáltalán létezünk-e, van-e két kezünk, két lábunk. Ma már meseszerű ez az egész történet. Azt mondták, van három napunk a felvételre, ősszel megjelenik a nagylemez, és úgy fog sütni, hogy nem is igaz. Ettől ugyan nem ijedtünk meg, hiszen rengeteget játszottunk, és a kisujjunkban volt az egész, azt viszont nem tudtuk, hogy egy óra múlva ezt már Budapesten is tudják. Erdős Péter megijedt, hogy Aczél György majd előveszi: mi az, hogy nincs nagylemezünk, miközben az angolok ugranak ránk?

Életünkben először és utoljára kijött elénk a repülőtérre, és közölte, hogy másnap délelőtt be kell mennünk a stúdióba, és felvesszük a lemezt. Így született itthon a műfaj első albumaként a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című lemez. Ezelőtt csak az Ezek a fiatalokat adták ki, de az filmzene volt, amelybe nem tudtak beleszólni, és az sem egy zenekar repertoárja volt. A lemez megjelent itthon, az emberek négyes sorokban álltak a Kossuth Lajos utcában, hogy megvehessék. Mire pedig ősszel kijött Angliában is, addigra elintézték, hogy ne legyen útlevelünk, hogy más menjen ki helyettünk, s ezzel meg is szűnt a lehetőség, hogy az Omega kint mint kuriózum megjelenhessen a színen.