Mi a meditáció?

A meditáció gondolatnélküliség.

Amikor nem gondolkozol, megismerheted azt a világot,

amelyet egyébként a gondolataid takarnak el a szemed elől.

Ha nincsenek felhők, megpillanthatod a kék eget -ugyanígy létezik bennünk is egy tiszta kék ég. Oszlasd el a gondolataid szürke fellegeit, hogy megismerhesd magadban a kék eget! Ez nem lehetetlen.

Amikor az elme pihen, és nincsenek benne gondolatok, akkor a csendben, a mélységes nyugalomban, a gondolatok tökéletes hiányában felfénylik az igazság.

Mit tehetsz azért, hogy ez megtörténhessen? Tulajdonképpen nagyon egyszerű, de te most mégis nehéznek fogod találni, mert rendkívül összetett lénnyé váltál. Ami egy újszülöttnek könnyedén sikerül, az neked már szinte lehetetlen. Egy baba csak néz -közben egyáltalán nem gondolkodik. Csak lát. Ez a puszta látás pedig csodálatos. Ez a nagy titok, ez a kulcs, amivel kinyithatod az igazság kapuját.

Én most látlak téged. Csak látlak. Érted? Én most egyszerűen csak látlak: nem gondolkodom. Semmihez nem fogható nyugalom, maga az élő csend ereszkedik rám, és mindent látok, mindent hallok… és minden zavartalan. Nincs bennem semmilyen reakció, nincsenek gondolatok. Ez a darshan: a puszta látás, semmi más.

A meditáció módszere a helyes tudatosság.

Látnod kell – csak látnod.

Azt, ami belül, és azt,

ami kívül van.

Kívül a tárgyak vannak, belül meg a gondolatok. Neked mindenféle szándék vagy cél nélkül kell nézned. Nincs semmiféle célod, egyszerűen csak látsz. Szemtanú vagy, távolról szemlélsz mindent, nem teszel semmit, csak látsz.

Ez a szemtanúság, ez a szemlélődés szépen lassan megnyitja az utat számodra a béke, az üresség, a gondolatnélküliség birodalma felé. Próbáld csak ki, majd meglátod! Ahogy a gondolatok fokozatosan feloldódnak, megjelenik a tudatosság és életre kel.

Alkalmanként állj meg egy kis időre – bárhol, bármikor. Csak nézz és figyelj, légy egyszerűen csak tanúja mindannak, ami körülötted folyik a világban, és annak, amit te magad csinálsz! Ne gondolkozz! Csak kívülről figyeld, hogy mi történik! Aztán terjeszd ki ezt a szemtanúságot az egész életedre: hassa át minden fizikai és mentális tevékenységedet, és aztán engedd, hogy ez a szemtanúság veled maradjon mindig!

Ha szemtanú vagy, az egód egyszerűen megszűnik létezni, te pedig megtapasztalod, hogy mi is vagy valójában. Az én meghal; helyette pedig meglátod az igazi önmagad. Ha szemtanú vagy, akkor miközben figyeled az elméd játékait, egy finom hangsúlyeltolódás történik a megfigyelttől a megfigyelő irányába. Ahogy figyeled a gondolataidat, pillanatokra fel-feltűnik az is, aki figyel, aztán egy szép napon a maga teljes fenségében és dicsőségében jelenik meg előtted, és akkor minden nyomorúságod és boldogtalanságod véget ér.

Ez nem olyan módszer, amit elég csak egyszer-kétszer alkalmazni, és úgy is el lehet érni vele a szabadságot. Ezt folyamatosan, éjjel-nappal kell csinálni. Ahogy az ember egyre többet gyakorolja, ahogy egyre jobban elmélyül ebben a szemtanúságban, az így elért állapot idővel egyre stabilabb lesz, és egy idő után állandósul. Fokozatosan eljutsz arra a pontra, hogy mindig figyelsz – akár ébren vagy, akár alszol. Még amikor alszol, akkor is csak szemtanú leszel. Ha ez bekövetkezik, ha már álmodban is képes vagy csak megfigyelő maradni, akkor biztos lehetsz benne, hogy a szemtanúság mélyen beléd ivódott és gyökeret vert a lényedben. Ma még akkor is alszol, amikor ébren vagy. Holnap viszont már álmodban is ébren leszel.

Ez a szemtanúság minden gondolatot szertefoszlat, hiszen felébreszt, felráz az álmodból. A hullámok eloszlanak a gondolatoktól és álmoktól megszabadult elmében. Az elme megnyugszik, kisimul, nem vibrál többé; olyan nyugodt, mint a tenger, amikor nincsenek hullámok, mint egy gyertyaláng, amikor egyetlen szellő sem mozdul a házban. Ez az az állapot, amelyben megismerheted a benned élő Istent – aki te magad vagy, aki maga az igazság. És ez az a pillanat, amikor kinyílnak előtted Isten palotájának kapui.

Ez a kapu, ez a bejárat nem szavakban rejlik – ez ott van benned. Ezért mondom, hogy ne máshol, csakis magadban keress! Ne menj sehova! Csak merülj el magadban!

Hogyan viszonyul egymáshoz

az összpontosítás,

a koncentráció és a meditáció?

Az összpontosítás,

a koncentráció és a meditáció

semmilyen kapcsolatban nem állnak egymással.

Ez csak egy tévhit, ami a világon mindenütt elterjedt.

Az összpontosítás tulajdonképpen a koncentráció egy másik megnevezése, a meditáció viszont épp az ellenkezője a koncentrációnak. Csak a legtöbb könyvben, az értelmező szótárakban, meg persze az úgynevezett “tanítók” értelmezésében sajnos ezeket a fogalmakat szinonimaként emlegetik.

A koncentráció azt jelenti, hogy az ember egyvalamire összpontosít.

Koncentrálni az elme tud.

Az elme legtöbbször egy hatalmas káosz; olyan mint valami közlekedési csomópont: óriási embertömeg, zaj, útkereszteződések, autók, buszok, teherautók minden irányból.

Tulajdonképpen az elme nem más, mint gondolatok hatalmas tömege. De amikor az elmében ekkora káosz van, az ember képtelen ésszerűen gondolkodni; a tudományos gondolkodás így elképzelhetetlen. Ahhoz koncentrációra van szükség; a kutatás tárgyára kell összpontosítani. Bármi legyen is az a tárgy, egyvalami feltétlenül szükséges: minden mentális energiádat a konkrét kérdésre kell összpontosítanod. Csak ezzel a többletenergiával ismerheted meg az objektív igazságot, ezért aztán a koncentráció minden tudományban a legalapvetőbb követelmény.

A meditáció viszont

valami egészen más

Először is: a meditáció nem az elmében játszódik.

Se nem egy, se nem több pontra összpontosító elmetevékenységről van szó; a meditáció egyszerűen nem az elméről szól.

A meditáció azt jelenti, hogy az ember az elme fölé emelkedik, ezzel túllép az elme határain.

A két dolog tehát sehogy nem kapcsolható össze egymással: épp az ellentétei egymásnak. A koncentráció az elméről szól, a meditáció viszont az elmenélküliség állapota.

A Nyugat tulajdonképpen még mindig nem ismeri a meditációt. Kizárólag a koncentrációt gyakorolja -ennek köszönhető a hatalmas tudományos és technológiai fejlődés -, de az önmagunk belső világának felfedezésére alkalmas tudományt, a csend és a béke belső tudományát, még nem ismerte meg.

Az összpontosítás a külső világ titkait tárhatja fel, a meditáció viszont a saját belső világunk titkaira világít rá. Mondhatjuk úgy is, hogy a koncentráció objektív, a meditáció pedig szubjektív. A koncentráció kifelé mutat, míg a meditáció befelé.

A koncentráció eltávolít önmagadtól, a meditációban viszont az ember hazatér a legbensőbb középpontjába. Az elme, az értelem, a logika, mind a külső világ felé mutatnak – ezek számára a belső egyáltalán nem is létezik.

De a belső valóság egyik legalapvetőbb törvénye, hogy a folyton racionalizáló ember semmire sem megy a belső világban. Ott ugyanis egyfajta irracionális, vagy pontosabban kifejezve szupraracionális megközelítésre van szükség. Ahhoz, hogy megismerd önmagad, nincs szükséged az elmére – csak mélységes csend kell hozzá. Az elme mindig egy vagy több dologgal van elfoglalva. Folyamatosan cikáznak benne a gondolatok, háborog, mint a hullámzó tenger -az elme tengerén a felszín állandó mozgásban van.

Legbenső valód azonban csak egy olyan tükörben tükröződhet vissza, amelynek a felületén nincsenek hullámok. Ezért egyedül az elmenélküliség – a tökéletes gondolatnélküliség, az elme abszolút hiánya -válhat ilyen tükörré. Akkor pedig hirtelen egy belső robbanást élsz át: életedben először tudatára ébredsz saját lényednek.

Egészen eddig csak a világ dolgait ismerted.

Most már ismered azt is, aki a világot ismeri. Pontosan erre gondolt Szókratész, amikor azt mondta:

Ismerd

 

 

 

meg

 

 

önmagad!

Ugyanis, ha nem ismered önmagad fűzném hozzá Szókratész tanácsához -, nem is lehetsz önmagad.

Önmagad megismerése egy lépés afelé, hogy valóban önmagad lehess; de amíg az ember nem önmaga, addig soha nem tudsz majd megnyugodni.

Addig nem lehetsz elégedett és boldog, soha nem érezheted magad beteljesedettnek, soha nem érezheted magad igazán otthon a létezésben.

Valami fura, rossz érzés, valami kis szorongás, valami nyugtalanság… nem is tudod pontosan, hogy mi az, de folyton úgy érzed, hogy valami lényeges dolog hiányzik az életedből.

Megvan mindened, és mégis valami, ami ennek az egésznek értelmet adhatna, hiányzik.

A palotád tele van a világ kincseivel, de te magad kongsz az ürességtől. Hatalmas a királyságod, de te nem vagy sehol.

Ilyen a mai ember: ezért érzi úgy egyfolytában, hogy a világon semminek nincs semmi értelme; ezért szorong, ezért retteg, ezért fél.

A modern elme a legzavarosabb elme, ami valaha is létezett a földön, azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberiség felnőtt.

A bivalyt nem érdekli az élet értelme: neki a fű jelenti az élet értelmét, a többi teljesen lényegtelen. A fákat szintén nem aggasztja az élet értelme: legyen elegendő eső, legyen tápanyagokban gazdag a talaj, süssön szépen a nap, és az élet maga a gyönyör. Egyetlen fa sem lett még ateista. A fák soha nem kételkednek semmiben.

Egyedül az ember az, aki kétségekkel küszködik, ezt az érzést senki más nem ismeri a létezésben. Az emberen kívül senki más nem aggódik. Még a szamarak sem aggódnak. Tökéletesen nyugodtak, higgadtak és bölcsek. Ők nem félnek a haláltól, nem félnek az ismeretlentől, nem törik a fejüket a holnapon.

Csak az ember nehezíti meg

ennyire a saját életét

a maga intelligenciájával:

állandóan őrli, kínozza magát.

Ezer és egy módszerrel próbál megszabadulni a negatív gondolatoktól, de azok minduntalan visszajönnek. És ez így megy majd egészen a halálod pillanatáig, hacsak meg nem ismered a meditációt, hacsak meg nem tanulod, hogyan fordulj befelé, hogyan pillantsd meg a saját legbenső valódat. Akkor egyszerre minden zagyvaság, minden értelmetlenség eltűnik.

Ha eljutsz erre a szintre, újra olyan nyugodt leszel, mint a fák.

A tudatosság legmagasabb fokán, olyan nyugodt leszel, mint maga a világmindenség.

De a te nyugalmadban lesz valami különleges szépség is:

az, hogy tudatos.

A nyugalmad tudja, hogy létezik.

Tudja, hogy míg az egész létezés alszik, ő ébren van.

Ugyan mit számít egy gyönyörű

napfelkelte,

ha alszol?

Mit számít a rózsa szépsége,

ha alszol?

Az elme, akár koncentrál,

akár nem, pusztán álom.

A meditáció az ébredésed. Amikor felébredsz, vége az alvásnak, és vele együtt az álmok is eltűnnek. Eltűnnek az elvárásaid, a kivetítéseid, a vágyakozásaid. Egyszer csak az abszolút vágynélküliség, a tökéletes ambíciónélküliség, a mérhetetlen csend állapotába kerülsz, és ez az a csend, ahol kinyílhatnak a benned eddig elrejtett virágok.

Csak ebben a végtelen mélységű csendben tárják ki szirmaikat a lótuszvirágok.

Ne feledd, hogy bárki legyen is az a “tanító”, aki azt mondja neked, hogy a koncentráció nem más, mint meditáció, óriási bűnt követ el ellened. Persze lehet, hogy nem tudja, hogy félrevezet, de aki ilyen alapvető kérdésben félrevezet, az sokkal veszélyesebb, mint egy olyan ember, aki az életedre tör. Az ilyen ember ugyanis sokkal mélyebb értelemben oltja ki az életedet. Tönkre teszi a tudatosságodat; elveszi tőled annak a lehetőségét, hogy feltárd önmagad misztériumának kapuját.

A koncentrációnak semmi köze a meditációhoz!

Csak hát a keresztények, a hinduk, a mohamedánok és az összes többi intézményesült vallás folyton azzal tömte a fejedet, hogy koncentrálj istenre, koncentrálj egy bizonyos mantrára, koncentrálj Buddha szobrára… mindegy, a lényeg, hogy koncentrálj.

De ne feledd, ha egy hipotetikus istenre koncentrálsz, akit még soha senki nem látott, akivel eddig még senki nem találkozott, akinek a létére elfogadható bizonyítékkal még senki nem állt elő… ezzel az erővel akár egy teljesen üres hipotézisre is koncentrálhatnál – az éppannyira nem tárna fel előtted semmit.

Nyugodtan koncentrálhatsz egy szoborra, amit egy ember faragott; koncentrálhatsz, ameddig csak akarsz, nem találsz majd semmit, amivel átformálhatod a lényedet. Vagy koncentrálhatsz különböző szentírásokra, vagy mantrákra, vagy varázsigékre akár… mindez a próbálkozás teljesen hiábavaló, fölösleges elmegyakorlat.

Emelkedj az elme fölé! Egyáltalán nem nehéz, csak figyeld az elmét, mert ha tényleg figyelsz valamit, akkor azonnal különválsz attól, amit nézel. Ha egy filmet nézel, egy dolog biztos: nem te vagy a színész a filmben. Nézed az utat, ahogy elhalad rajta a tömeg – egy dolog biztos: te az út szélén kell, hogy állj, te nem vagy ott az úton, nem vagy benne a tömegben. Bármit is nézel, azzal soha nem lehetsz azonos.

Amikor elkezded figyelni az elmédet, valami döbbenetes dolog történik: rájössz, hogy te nem vagy azonos az elméddel. Az elmenélküliség állapotának a kezdete ez az apró felismerés:

Én nem az elme

 

 

vagyok!

 

Ezzel a felismeréssel túlléptél a morajló, zsibongó, vibráló nyüzsgésen, a hangzavaron, az elmédben uralkodó totális káoszon, és átléptél a szív tökéletes csendjébe. Ez az otthonod, az örökkévaló lényed. Itt találod a halhatatlanságod, az igazi létezésed!

Forrás: Internet; Ihász Dezsőné

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia