KISS ISTVÁN

GRAFIKUS  KIÁLLÍTÁSA

 2012.03.18-án 11. órakor

nyílt meg a

BUDAKESZI KÁLVIN TEREMBEN

A művész, kiállítása mottójaként János evangéliumából választott:... "A világba jött a világban volt, általa lett a világ. A Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be."Jn.(1)

Kiss Iván grafikus művész - az új rajzsorozatát mutatja be. Kiállítása  (Patmosz-Pécsely) címet kapta. Kiss Iván nem csak grafikus! Animációs művész, rajzfilmrendező, de Ő csak rajfilmesnek, rajzolónak hívja magát...

A kiállítást Szemadám György Munkácsy Mihály díjas festőművész, író - a Magyar Művészeti Akadémia tagja nyitotta meg.

Ezt követően Fófis Szilárd zongorán és Kis-Lőrincz Kata fuvolán: 
J. S. Bach/  'Sonatina' from Cantata No.106 (Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit" BWV 106)  darabját adták elő.

Szemadám György méltatását teljes tartalomban teszem közzé, mert oly értékes minden szófordulata és tényfeltárása - ami történelmi értékű.

"Ez a kiállítás megnyitó most egy kicsit személyesebb lesz a megszokottnál, miután Kiss Iván – aki arra kért, hogy mondjak néhány bevezető mondatot az itt kiállított művei elé – negyvenhárom éve a barátom, s én bizony nem állom meg, hogy először is ne egy korosztályról, azaz magunkról szóljak.

Megismerkedésünk, illetve egymásban magunkra ismerésünk egyáltalán nem volt csoda, hisz generációnknak ugyanahhoz az állandó fenyegetettségben élő, deviánsnak mondott, szűk rétegéhez tartoztunk, amelyik túl naiv volt ahhoz, hogy felismerje: szabadságvágya állandó fenyegetést jelent a hatalomnak, de legfőképp önmagának, s túl idealista ahhoz, hogy azt higgye -  a tehetség és a kitartó munkálkodás elől előbb – utóbb majd minden akadály elhárul.

Hosszú hajú, szakállat viselő, farmernadrágos fiatalemberek voltunk, akiknek többsége - ilyen – vagy olyan okból - nem járt, vagy nem járhatott felsőoktatási intézménybe, ám ennek ellenére művészeknek vallottuk magunkat.

Hogy ki honnan érkezett, milyen családi háttér állt, vagy nem állt mögötte, arról nem sok szó esett köztünk, csak azt tudtuk és mindennap éreztük a bőrünkön, hogy egy szürke, hazug világ engedelmes rabszolgáivá próbálnak nyomorítani bennünket, s ez ellen minden eszközzel tiltakoztunk, melyek leghathatósabbikának a művészet fegyvertára bizonyult.


Kiss Ivánt jó kiállású, művelt, jó humorú, szépen rajzoló fiatalemberként ismertem meg, aki – ha jól emlékszem - akkoriban a Művészeti Alap valamelyik boltjában dolgozott, mint ahogy közös barátaink többsége is ilyen – olyan segéd -, jobb esetben betanított munkás volt. Én történetesen állatápoló voltam a Budapesti Állatkertben.

Mindezzel együtt azt is tudni kell, hogy társaságunkban nem volt olyan ember, aki ne olvasta volna rendszeresen a Nagyvilágot, az Új Írást, az akkori Élet és Irodalmat, ne járt volna avantgarde színházi bemutatókra, és ne lett volna tájékozott a kortárs film -, és képzőművészetben. De ha megkérdeztek volna bennünket, hogy most éppen ki a művelődési miniszter, vagy akár a miniszterelnök, nem biztos, hogy helyesen tudtunk volna rá válaszolni.

Ilyen irányú érdektelenségünket azonban a hatalmon lévők érthetetlenül ingerült érdeklődéssel viszonozták, melynek nyomait döbbenten fedeztük fel jó huszonvalahány évvel később bizonyos iratokban, melyeknek szigorúan titkosított voltát legalább részlegesen feloldották. (Érdekes, hogy egyik hatalmon lévő kormánynak sem akaródzik teljes egészében szembesítenie minket fiatal korunk nyers tényeivel.)


Egy kortársunk írta az Előkészület az imához című verset, amelyiknek egy részlete így hangzik:

„Mondj egy imát értük
mert nagyon is tudták
hogy mit cselekszenek
kit figyelnek
aztán kit jelentenek
és mennyiért
bár nagyon nehéz
az öklendezést visszatartanod
hiszen a hihetetlen tartományban
fantáziátlan fedőnevekkel
másutt meg befeketített
letakart óvott – védett nevekkel
ők vannak ott…”

Gondolom, tudják, hogy Budakeszi egykori lakosát, az öt éve elhunyt Nagy Gáspár költőt idéztem.

Az egyetlen momentum, amiben öntudatlanul is a hatalom kezére játszottunk, hogy akkoriban csak előre néztünk, s nem törődtünk azzal a nyomasztó múlttal, amelyet szüleink olyannyira megsínylettek

network.hu

  Évtizedek múltán, már felnőtt fejjel mondta ki ugyancsak Nagy Gáspár az egyik legfontosabb felismerésünket: „és nekünk nem szabad FELEDNI!”

Mert Kádárék féltek az emlékezőktől és féltek tőlünk, a hatvanas – hetvenes évek fiataljaitól, hisz 1956 szovjet módra kitalált provokációját, illetve puccs – kísérletét is a fiatalok terelték más mederbe, s csináltak belőle forradalmat és szabadságharcot.

Egyébként: az illegitim, a zsarnoki terror eszközeivel élő hatalom mindig fél, mindig gyáva, amit mi is megtapasztalhattunk a közelmúltban, amikor forradalmunk ötvenedik évfordulóján állig felfegyverzett, gyáva, arctalan antropoidok támadtak ránk, fegyvertelen ünneplőkre.

Gondolom: ezek a hivatásos gyávák féltek attól a szakállas, korosodó embertől – Kiss Ivántól – is, akit ott láthattak. Jól tették, ha féltek, mert Kiss Iván valóban félelmetes. Elsősorban is azért, mert ugyanolyan, mint negyvenegynéhány évvel ezelőtt volt. Bátor, meg nem alkuvó, öntörvényű ember, aki ráadásul erős hittel bír. Az ilyeneket egyenként kellene levadászni, amint azt  a -  nagy nyilvánosság előtt fel is vetett egykor,  egy baloldali érzelmű bűnöző!

Kiss Iván – jó néhány kortársával együtt – elmondhatja magáról, hogy veszélyesen élt. Igaz, ennek egyikőjük sem volt teljes egészében a tudatában, mindazonáltal elég sokba volt nekik.

Mert túl sokan haltak meg közülük időnek előtte, túl sokan merültek el az italban, túl sokan züllöttek besúgóvá, túl sokan disszidáltak, vagy váltak csak minden iránt közönyössé.

Kiss Iván a túlélők, az utolsó mohikánok közül való, mert megtanult az árral szemben úszni, s mindig tudta, hogy neki különös feltételek közt kell teljesítenie a szintidőt.

Akkor is árral szemben úszott, amikor a hatalmon lévő kommunista utódpárt képviselőinek kezéből nem fogadta el az amúgy szakmailag kiérdemelt Balázs Béla díjat. (Sokan akkor meg is haragudtak rá, mondván: legközelebb majd miatta nem díjazzák az animációs filmes szakmát.) És akkor is árral szemben úszott, amikor lebénult kezét újra használatba véve megalkotta az itt kiállított grafikai sorozatot.

Ezek a légies – levegős rajzok, rövidebb, hosszabb, néha szálkás, megszakadozó, összesűrűsödő, vagy összegubancolódó vonalaikkal és vonalkötegeikkel, igazi szakmai bravúr – darabok, mondhatni: aszketikus opuszok, mert kizárólag a grafikus legegyszerűbb eszközét – a vonalat – használva teremtenek szuggesztíven sajátos világot úgy, hogy abban semmiféle technikai trükközésnek helye nincs, és ezért mindenek előtt is őszinte.

Ez az őszinteség olyan nyilvánvaló, mint az írás – képé, amelyikben letagadhatatlanul tükröződik az azt létrehozó ember egyénisége. Én a rajzokban maradéktalanul felfedezni vélem Kiss Iván fentebb részben már említett jellemvonásait; a határozott bátorság mellett a rezdülékeny érzékenységet, és az öntörvényű világ megalkotása mögött a mindig nyitott figyelmet.

A vonalak sűrűsödése és ritkulása révén rejtélyes távlatok nyílnak, melyeket ajtók zárnak le, vagy tárnak fel, s táj – érzetet keltő terek sorjáznak, melyekben határozott erővonalak mutatnak irányt, valahol érezhetővé válik a kint és a bent világa, az üres felületek pedig olyan fontos szerepet kapnak, mint amilyen fontos a zenében a ritmusképleteket meghatározó csend.

Ebben a világban légies, organikus figurák lebegnek, vagy vonulnak, amelyeknek megformálása valamiképpen a figurativitás és a nonfiguráció határán billeg, s láttukon olyan érzése van az embernek, mintha azt a pillanatot látná, amikor az idea éppen formát - vagy ha tetszik: a lélek éppen testet - ölteni készülne, vagy esetleg éppen elhagyná azt.

Az álmainkban jelentkeznek ilyen rejtélyesen szuggesztív, ám nem egészen pontosan értelmezhető benyomások, amelyeknek részleteit érzékeljük, ám azok összefüggésükben alig értelmezhetőek.

Kiss Iván szemlátomást egy másik világban él, amikor alkot. Ott, ahol – ha színről – színre nem is – érzékelni lehet valamit abból a Teremtett Rendből, amit Bach zenéjéből is kiérezni vélünk. Talán nem is véletlen, hogy a művész gyakran hallgatja alkotás közben ezt a zenét.

Úgy gondolom, ő is azok közé a képzőművészek közé tartozik, akik szívük szerint szentképeket festenének, ám tudják: számukra ez a lehetőség már nem adatott meg, s ez nem tisztességük és tehetségük híján van így, hanem amiatt a hely és idő miatt, amelyben élni kényszerülnek. Az ő műveik már nem lehetnek az Isteni Igazság képének a felmutatásai a Szépség formájában, hanem egyfajta hiteles keresés lenyomatai. Ha tetszik: a Grál keresése. Árral szemben úszás.

 Valami olyan felemelő és gyötrelmes életérzés, amelyre egy másik budakeszi illetőségű ember - Balczó András – utalt a róla készült portréfilmben, valahogy így: „Tudom, hogy térdig, vagy derékig sárban állok, de még mindig a fény felé tudom fordítani az arcomat.”

Végezetül talán magyarázatot kaphatunk most már arra is, hogy Kiss Iván miért adta e Pécselyen készült grafikai sorozatából összeállított kiállításának ezt a rejtélyesnek tűnő címet: „…de az övéi nem fogadták be.” (Patmosz – Pécsely)

Az Újszövetség evangélistája, Szent János apostol Patmosz szigetén esik elragadtatásba, ahol látomása van, amelyről Szent János apostol jelenéseinek könyvében szól, evangéliumának elején pedig ez olvasható:

„Föllépett egy ember, az Isten küldte s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.

(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,6 – 11)