Fotó: Wikimedia Commons

Él egy eldugott kis svájci völgyben egy népcsoport, amely elszigeteltségének köszönhetően a mai napig megőrizte azoknak a sajátosságait, akiktől származik: a hunoktól.

Ők az anniviersiek, a Val d’Anniviers völgy lakosai, akik olyannyira különböznek a környező lakosságtól, hogy eredetüket máshol kell keresni. Lehet, hogy tényleg ottragadt egy hun csoport?

Rácz Tímea

Az elmélet elsősorban a magyarság őstörténetével foglalkozó blogokon, honlapokon és helyeken jelenik meg. Idegen nyelvű források nem nagyon említik, és ha igen, azt is jó eséllyel magyar illető tette közzé.

A völgy, Val d’Anniviers wikipédia-oldalán is csak a magyar szócikk említi meg:

„Feltételezik, hogy a főseregtől leszakadt hun csapattöredékeket a rómaiak és szövetségeseik tovább üldözték, és ezek vetődhettek a Rhône völgyéből nyíló, elzárt mellékvölgybe.”

Ezen kívül a korábban hat önálló településből álló, azóta egyesült Anniviers helység honlapjának angol nyelvű ismertetőjében is szerepel, Horváth Mihály történész munkájára hivatkozva.

Amennyire az internetes források engedik, ez az a mű, amely először foglalkozott részletesen a feltételezéssel. Az 1881-ben megjelent Századok című tanulmányra hivatkozik Kiszely István történész is, aki a ’90-es évek elején a szibériai Petőfi-kutatásról híresült el.

Kiszely A svájci „hun-völgy” című munkája 1996-ban jelent meg, ez a legfrissebb összefoglaló a témában. A történész 18. századi svájci történetírók, például Marc Theodore Bourrit írásaira is támaszkodik, akik a maguk során szintén úgy vélték, hogy hun származékok élnek ebben az elszigetelt völgyben.

Chandolin település. Fotó: Wikimedia Commons

A történész számbavesz egy sor krónikákban, legendákban fel-felbukkanó adatot, a hun eredetet azonban főleg genetikai, nyelvészeti és népművészeti indokokkal kíséreli meg igazolni. Horváth rokonságkutatási módszerei között az akkoriban elfogadott, ám azóta tudománytalannak nyilvánított szóösszehasonlítás is szerepelt. (A 19. század végén a hallás utáni nyelvelemzés igencsak elterjedt, de ezek a módszerek egyáltalán nem megbízhatóak.)

Emellett különféle tárgyi emlékek, például sírkeresztek díszítő motívumait (tulipán, stb) a magyar népművészet elemeivel hasonlóknak véli.

Mivel a források javarésze nem akadémiai körökből származik, megkérdeztük Györfi Zalán régészt, mi a történészek álláspontja ebben a kérdésben. A régész arra jutott, hogy a Magyar Tudományos Akadémia részéről a témával kapcsolatban semmilyen reakció nem létezett, bár Kiszely István munkáját értékelték, fizikai antropológiai méréseit és munkamódszerét példaértékűnek tekinthetjük. Az így nyert eredmények értelmezésével azonban komoly problémák merülnek fel.

Györfi a svájci hunok létigazolásaként felhasznált érvrendszerekre is reagált.

A néprajzi párhuzamok meglehetősen sántítanak, mivel már régen tisztázták, hogy a tulipános, kopjafás motívumok „hagyománya” az újkor folyamán vált meghatározóvá, aztán a 19. század végén élte virágkorát.???

„Megintcsak régész szemmel nézve: nincs bizonyítékunk arra vonatkozólag, hogy ezek a motívumok a középkorban meglettek volna, sőt arra vonatkozóan sem, hogy ezek valamiféle magyar sajátosságnak tekinthetők” – emeli ki a történész.

Ami a rovásírást illetni, ha írásmódról is lenne szó, nehezen bizonyíthatnánk, hogy ugyanaz, mint a székely-magyar rovásírás? A bizonyítéknak szánt jelek lehetnek akár sima „mesterjegyek”, azaz a kőfaragók aláírásai.

Forrás: mek.niif.hu

Ami a genetikai érveléseket illeti, a történészek szerint óvatosan kell bánni az ilyen vizsgálatokkal. Amint Bálint Csanád A történeti genetika és az eredetkérdés(ek) című tanulmányában megfogalmazza: „a genetikusok populáció-fogalma nem azonos a történészek nép-fogalmával”.

Leszűkítve ezt a hunokra, Györfi elmondta: a „hunok” kifejezést egy népi konglomerátumra értjük.

„Az időszámításunk szerinti első évezredben Kelet-Közép-Európa térségében olyan mértékű keveredés, akkulturáció zajlott, amely egyelőre régészeti, antropológiai vagy archeogenetikai értelemben is szinte lehetetlenné teszi az etnicizálást.

A magyar régészeti kutatás sok ideig küszködött azzal, hogy a hunokkal együtt a Kárpát-medencében feltűnő germán törzsek csoportjait embertani vonások és anyagi kultúrájuk, régészetileg megfogható szokásaik alapján próbálja kiszűrni, így lett rendkívül sok osztrogót, gepida, vizigót, stb. népünk és alig maradtak hunok.

” A mongoloid vonások a magyaroknál kb. 10%-ban vannak jelen (székelyeknél ez az arány valamivel nagyobb) és nem tudni, hogy kronológiailag mikortól és milyen mértékben számolhatunk velük.

A svájci Anniviers-völgyben élők is lehetnek (ez is csak feltételezés! szerk. olgi) tehát olyan olyan germánok leszármazottai, akik valamikor, valamilyen közegben, kapcsolatba kerültek, mongoloid vonásokat is magukban hordozó népekkel, akikről biztosat nem tudhatunk – összegez a történész.

Bár az akadémia (szokásuk szerint...szerk)  nem foglal állást, a feltételezést problémásnak nyilváníthatjuk. Mindenmellett fontos lenne tudni, hogy a helyi lakosság minek vallja magát, mit gondolnak származásukról, vagy egyáltalán fontos-e nekik, hogy honnan erednek.

A TOTB megkereste az anniviers-i polgármesteri hivatalt, akik megígérték, hogy megpróbálnak segíteni az ügyben, válasz azonban mindeddig nem érkezett.

Így pillanatnyilag az egyetlen helyi „vallomás”, amelyre támaszkodhatunk, az Bernard Savioz, Val d’Anniviers-i származású szerző Valasians descendents d’Attila című munkája. „[Gyermekkorában – a negyvenes évek elején – nomád pásztoréletet folytató nagybátyjától hallott először családja hun eredetéről” – idézi Kiszely Saviozt. Akit különben abszolút senki más nem idéz, semmilyen nyelven.

Forrás:http://think.transindex.ro;

                 Rácz Tímea

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia