Egyelőre nem nagyon tudok mit mondani csak azt, hogy nagyon boldog vagyok, és óriási dolognak tartom, amit véghezvitt a csapat. A tegnapi este egészen elképesztő volt, és minden perce hatalmas emlék lesz. Az első félidőben is jól ment a játék a csapatnak, és nekem is, de nem volt szerencsénk. Az ellenfélben nem éreztem annyira a gólt, de azt a lövést nagyon eltalálta Petric. Ahogy szállt a labda, úgy éreztem nem lesz baj, és fölé megy, de aztán nagyon csapódott lefelé. Elég komoly gránát volt, és hatalmas esélyt adott nekik.

Onnantól lélektanilag övék volt a meccs, de azért nem adtuk fel. A szünetben Hodgson mester nem pánikolt, nyugtatott minket, és azt mondta, még véletlenül se rohanjunk fejetlenül előre.

Azt kérte, nyugodtan gurigázzunk, és ha nem jön össze semmi, akkor majd az utolsó 20 percet ráérünk megnyomni úgy, hogy már csak megy előre mindenki. Igaza lett megint. Az egyenlítő gól után éreztem, hogy meg lehet a meccs.

A gólom? Mindig is akartam egy ilyen hiéna gólt rúgni! Úgy vágytam arra, hogy rúgjak egy ilyen igazi csatár-gólt, amikor én reagálok a leggyorsabban, enyém a kipattanó. Azt hiszem, hogy az első érintés volt a kulcsmomentum. Az, hogy sikerült külsővel úgy átvennem és magam elé tennem a labdát, hogy nyerő helyzetbe kerültem. Ha az nem sikerül, vagy nem így, akkor elveszett volna a lehetőség. Onnan már csak gyorsan ráfordultam, és lőttem. Hihetetlen boldogságot éreztem, aztán meg azt, hogy agyonnyomnak a többiek. Kiabáltam, hogy szálljanak le rólam, mert nem bírom. A végén nehezen is keltem fel egy kicsit, és a sírás kerülgetett. Ha nem megy tovább a meccs, akkor biztosan nem tudtam volna visszatartani a sírást.

A végén volt még egy kis izgalom, mert az utolsó pillanatban van Nistelrooy nagyon nagy helyzetbe került. Azt hittem, hogy berúgja, mert ő ilyeneket nem szokott elhibázni. Amikor kimaradt, akkor tudtam, hogy vége, és ott vagyunk a döntőben. Örülök neki, és annak is, hogy a magyaroknak is sikerült örömet okozni. Sok magyar zászlót láttam a lelátón, és tudom, hogy otthon is rengetegen szorítanak a Fulham-nek miattam. Amikor megláttam a kamerát a közelemben, egyből ez jutott eszembe és azért kiabáltam bele, hogy „Szevasztok, magyarok!”. Remélem, hogy a döntőn is sokan lesznek majd otthonról, és jó lenne, ha akkor is lenne miért kiabálni!

A nagy öröm mellett az is van a fejemben, hogy most egy kicsit felfordul körülöttem a világ, és jó lesz vigyázni, nehogy kizökkenjek a kerékvágásból. Tudom, hogy rengetegen lesznek, akik beszélni akarnak velem, sokan akarnak majd olyanok is valamit, akik eddig soha. Jó lenne mindenkinek örömet okozni, senkit sem megsérteni, de arra is figyelnem kell, hogy mindent tudjak ugyanúgy csinálni, mint eddig, mert a teljesítményemet az határozza meg, hogy mennyire van nyugalom, állandóság bennem és körülöttem. Szóval igyekszem majd mindent higgadtan, nyugodtan kezelni. Ezért is jó, hogy ez a nagy siker most jött, mert azért van már rutinom abban, amikor elkezd felpezsdülni körülöttem minden. Igaz, ami most várható, olyan még nem volt soha. Életemben nem játszottam még európai kupadöntőben, és soha nem is gondoltam arra, hogy ez valaha sikerülhet!

Gera Zoltán bejegyzései csak a forrás feltüntetésével és az oldalra mutató aktív hivatkozással (www.pepsifoci.hu) vehetőek át!