Családalapítás, öngyilkosság

A 2010-es választások sok furcsasága közül az egyik mindenképpen az, hogy mindössze két párt emelte plakátjain is kampánytémává a családokat. Pedig a magyar családok számos ok miatt igen nagy bajban vannak. Tényleg felér-e az öngyilkossággal a családalapítás?

Közhely, hogy a mai Magyarországon egy fiatal nőnek választania kell a karrier és gyerekvállalás között. Ez a karrier pedig nem feltétlenül a magas pozíciót, a japán üzleti utakat vagy a német szedánt jelenti, hanem leginkább a munkahelyi megbecsülést és a mindennapi megélhetést.

Vegyük a legideálisabb esetet: egy fiatal nő ledolgozta a gyedhez szükséges minimum 365 napot. Így elméletileg két évig otthon lehetne, nevelhetné a kis állampolgárt. Ilyenkor viszont a fiatal szülő kiesik a munkából, lazulnak munkahelyi kapcsolatai, és valamennyire a szakmai tudása is elavul. Ráadásul két év után (mivel kötelező) kiveszi a gyedes évek alatt felhalmozódott szabadságot is.

Amikor visszamegy dolgozni, a főnök szemében munkaerőként veszít értékéből, hiszen nemcsak túlórázni nem alkalmas már, frusztrált a rugalmatlan óvodarendszer miatt, de a gyerekek is gyakran megbetegednek, ezért a szülő sokkal többször megy táppénzre. Vagy azért, mert ő is elkapja a betegséget, vagy mert nincs senki, aki tudna neki segíteni a gyerekápolásban. (Hiszen a gyerek apja is dolgozik.)

Ezért nemritkán a védett időszak lejárta után a fiatal szülő egyszerűen az utcára kerül. Új munkahelyet Magyarországon pedig átlagosan 18 hónap alatt sikerül találni. De hány magyar család engedheti meg magának, hogy másfél évig egyetlen fizetésből éljen meg?

Nyilván nem kötelező otthon maradni két (vagy három) évig és egyedül csak a gyereknevelésre fordítani az energiát. Nem véletlen, hogy a legtöbb uniós államban két évig otthon maradni teljesen elképzelhetetlen: a cél, hogy a szülő minél korábban visszaálljon a munkába.

. És nem azért, mert a nyugat-európaiak rosszabb szülők lennének, akik szívesen lepasszolják a gyerekeiket.

Miért van nálunk másképp?

A magyar kismama nem lusta, nem munkakerülő, hanem egyszerűen kiszolgáltatott.

 Nincs döntési helyzetben, de ha mégis, akkor sincs választási lehetősége. A magyar kismamákat nem lehet egyszerűen "visszazavarni" dolgozni, ahogy egyesek szeretnék.

Persze előbb el kell jutni addig, hogy alkalmazzák. Egy jó tanács: az állásinterjún a HR-es - egyébként jogszabályellenes - kérdésére, hogy mikorra tervezzük a gyereket, a legjobb válasz az, hogy meddők vagyunk. Kisgyerekes anyák pedig meg se próbáljanak állásinterjúra menni.

Kár a fáradságért.

Valahol érthető a munkaadók hozzáállása, de nem elfogadható. Ugyanakkor ez egy ördögi kör, és látni kell, mennyi mindent nem tesz meg az állam azért, hogy megkönnyítse a fiatal szülők és munkaadóik életét.

Tévedés azt gondolni, hogy Magyarországon a két év gyes/gyed egy családbarát politika vívmánya. Nem az. Amikor 1967-ben először bevezették a két és fél, majd a hároméves gyest, pusztán gazdasági szempontok diktáltak, és ma sincs ez másként. Ez egyfajta spórolás, mert olcsóbb néhány tízezer forinttal letudni egy kismamát, és ezzel plasztikázni a munkanélküliségi mutatókat, mint munkahelyeket meg- és fenntartani, vagy más, atipikus munkaformákat (táv- és részmunkát) kialakítani, illetve ezeket a munkáltatók számára gazdaságilag vonzóvá tenni. Nem mellesleg így az állam még a bölcsődei, óvodai normatíván is spórolhat

.

Vagyis: a jelenlegi családtámogatási rendszerből pont azok a tényezők hiányoznak, amelyek igazán ösztönözhetnék a fiatalokat a gyerekvállalásban: a rugalmas munkavégzés (= anyagi biztonság) és a biztosított gyerekmegőrzés (= kiegyensúlyozott szülők).

Mert nem a két év segélyért vállalnak gyereket azok, akiket az állam erre akar ösztönözni. Nekik valami egészen más kell.

Mert mit is kapnak a magyar gyerekvállalók? Mit nyújt az állam, a nemzet fogyásán siránkozó politika a családoknak?

Az óvodarendszert 1990 óta folyamatosan leépítik: már több mint húszezer férőhellyel és ötszáz intézménnyel van kevesebb. Miközben a szülők - a gyerekszámcsökkenés ellenére is - egyre több gyereket szeretnének beíratni a munkába állás előfeltételét jelentő (nem mellesleg az iskolai továbbhaladást is elősegítő) intézményekbe.

A jól ismert eredmény: dühítően hosszú várólistákról lehet csak bekerülni az állami óvodákba, bölcsődékbe. (Már ha nincs protekciónk, ami szintén egy kedves különlegessége a magyar rendszernek.) Bizonyos helyekre egy-másfél évvel korábban kell jelentkezni, ha a szülők biztosra akarnak menni, és már az óvodaköteles ötéves kor előtt szeretnék beadni a gyereket.

A május 1-jétől hatályba lépő törvény értelmében a korábbi három évről két évre csökken a gyes időtartama. A változás alapvetően pozitív, hiszen mégiscsak az európai gyakorlathoz közeledünk, de önmagában ez az intézkedés rövid távon csak fokozza a káoszt. Ugyanott vagyunk, mint amikor a magyar felsőoktatásban bevezették a bolognai rendszert: ebben az esetben is éppen csak az intézményi feltételeket, a környezeti hatásokat nem vették figyelembe.

Mert például így még több férőhelyre lesz szükség a gyerekmegőrző intézményekben. Ha viszont nem épülnek újak és nem bővítik a meglévőket, rövid időn belül még hosszabb várólisták lesznek. Persze a bölcsőde- és óvodapótlás sincs ingyen. Ha van is uniós forrás az építésre, bővítésre, a fenntartási költségek mindenképpen pluszterheket jelentenének az adófizetőknek

 Vagyis fájni fog, és nemcsak a szülőknek. Hosszú távon azonban nem kérdés, hogy megéri-e a több bölcsőde és óvoda, hiszen ez a munkába visszatérő szülőkön keresztül biztosan megtérülő befektetést jelent.

Egyelőre azonban két álmegoldásról hallhatunk csak: a gondozók, az óvónők és a csoportok terhelésének növeléséről, valamint a családi napközi bevezetéséről. Jelenleg átlagosan 23 gyerek jár egy óvodai csoportba és 11 jut egy pedagógusra

. Ha ezeket a számokat tovább növelik, az amúgy is túlterhelt pedagógusoknak még több gyerek között kell megosztaniuk a figyelmüket, így önhibájukon kívül kevesebb idő, türelem, odafigyelés jut majd a gyerekekre

. Ez pedig senkinek sem jó.

Persze ha a szülő nem tud évekig várni az állami férőhelyre, választhatja a magánintézményeket, de a bruttó 200 ezer körüli átlagfizetésből nehezen jut nettó 60-80 ezer forint magánóvodára. Marad tehát a családi napközi havi nettó 20-40 ezer forintért, de a gyorstalpalón képzett felügyelők - legyenek bármennyire is elkötelezettek - szakmailag nem versenyezhetnek a pedagógusokka

l.

Optimális esetben, ha sikerül is állami férőhelyet szerezni, a munkaidőt már nehéz összeegyeztetni az óvodai nyitva tartással. Nemcsak a nyári szünet idején okoz gondot megoldani a gyerekek elhelyezését, hanem a hétköznapok is komoly logisztikai kihívás elé állítják a szülőket. Ha mindkét szülő nyolc órában dolgozik, és a munkaidejük este 5-ig tart, már bajosan érnek időben a gyerekért a hatkor bezáró óvodába. Nem is beszélve arról, vajon mennyire jó, ha egy két-öt éves gyerek napi 8-10 órát egy közintézményben tölt

.

Megoldást jelenthetne, ha a teljes munkaidős állásokat is lehetne távmunkában végezni, vagy ha több lehetőség volna a részmunkára. Magyarországon ugyanis nevetségesen alacsony az ún. atipikus foglalkoztatottság: az összmunkavállalók 4,3%-a, a nők 5,8%-a dolgozik részmunkaidőben (míg az EU-27 átlaga 17,6%, a nők estében 30,6%). A távmunka területén pedig még alacsonyabbak ezek az arányok: Magyarországon 1-1% a rendszeresen és az alkalmanként távmunkában foglalkoztatottak aránya, holott ez a fajta munkavégzés számos előnyt is jelenthetne bizonyos munkakörökben.

A baj az, hogy ezek a formák Magyarországon gazdaságtalanok, ezért nem szívesen adnak ezekre lehetőséget a munkaadók. Ha például egy munkáltató két részmunkaidejűvel akarna kiváltani egy teljes idejűt, akkor másfélszer-kétszer annyi adminisztrációs költséget kellene befizetnie az államnak. Ez már önmagában is abszurd, de a jelenlegi adóterhek mellett számos munkahely számára szimplán felvállalhatatlan. A távmunka pedig az elégséges technikai háttér mellett a magyarok jelentős részétől egy még idegen szemléletet is megkövetelne: a precíz, lelkiismeretes, produktív munkavégzést - felügyelet, ellenőrzés nélkül is.

Nem véletlen, hogy a kampány alatt is kiemelt terület volt ez a problémaegyüttes. A leglátványosabban az LMP foglalkozott a témával, de a plakátok "lehet egyszerre munkám és gyerekem" szlogenje mögött a programban nem olvasható kidolgozott, konkrét javaslatrendszer - ahogy a többi pártéban sem.

A Fidesz választási programjában ígéretet tesz arra, hogy erősíti a családokat, hangsúlyosan támogatja a gyerekvállalást több fronton is. Az egyik ilyen ígéret, hogy az alternatív foglalkoztatás szabályait rugalmasabbá teszik. Hogy mikor és hogyan, az természetesen már nincs leírva, de legalább a szándék megvan. És tény, hogy most már valóban meg kellene védeni a családokat, ahogy a győztes párt plakátjai hirdetik.

Úgy tűnik, a magyar gyakorlatot követve megint megvártuk, amíg nemcsak érzékelhető egy probléma, hanem már húsbavágó is: a születési mutatók ismét esnek, miközben a halálozási ráta nő. 2009-ben 34 ezerrel lettünk kevesebben.

Tény tehát az is, hogy "fogy a magyar". A gyarapodáshoz viszont az kellene, hogy a családok tisztességesen, nyugalomban, kevesebb stresszel és frusztrációval nevelhessenek gyereket.

A jelenlegi munkakörülmények, intézményrendszer, gazdasági és egyéb extra nehézség mellett gyereket vállalni egy ambiciózus, dolgozni is akaró fiatal számára: kész öngyilkosság.