| |
Fekete István: Búcsúzás
Zöldek még ilyenkor a fák, és beszédesek a patakok, még nyári suhogással
ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak,
és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.
Virág is nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében, és gerle
is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a
nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a
kukorica susogó levelén.
Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalakon, szüretre kongnak
mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi bogár sír, s a
vén diófák árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér.
És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak;
hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a
Tejút selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek, és a virradat hideg
harmatot csókol a néma mezőkre.
Nevetnek még a kertek is. A fákon hetyke cinkék cseregnek valamit az
almáknak és szilváknak, de eljön az est, és sötétségben egyszerre
titokzatos, néma lesz a világ, csak a bagoly imbolyog a csend hátán, és
csak a méhek zúgnak a kasban, hol a nyár édességét és virágok illatát
őrzi az aranyló méz.
A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat
szőlővel, a levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész
világ, a szántásokban lustán henyél a nyúl, mintha róka nem is lenne a
világon; de ha az alkony végigszáll a tájon, a nádbugák tűnődve nézik a
sötét vizet, és a késői szekerek úgy dübörögnek át a hidakon, mintha
lágy göröngyök hullanának a nyár koporsójára.
És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a
kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogy csattan a kiáltás; de aztán
elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbannak a
vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni valami régi
sírás, fájni valami régi bánat.
S a tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut s az álmokat, az
erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágos kalapú, meleg
kezű, bús magyar ősz.
Október
Megszólalt a kukoricaszár. Meg a nádas. Meg az erdő. Hiszen eddig is
beszélgettek néha-néha, és panaszkodtak, ha a forró szelek
végigboronáltak rajtuk, de beszélgetni, susogni, sóhajtozni - csak most
kezdtek el. Mert hogy öregebbek lettek, rövidülnek a napok, és a hold is
olyan lassan úszik el felettünk, mintha valami bánata lenne, és
lepergeti hideg ezüstjét a fonnyadó levelekre.
Most nem kell szél, hogy öregesen, titkosan sóhajtson az erdő. Most csak
a hold kell és fáradtan sörrenő este; magasba kiáltó vándormadár és a
sás meg a nád meg az erdő millió levele összedugja fejét, és tanakodik,
remegve suttog, hogy immáron eljárt az idő.
A száraz levélen zörögve gurul a hulló makk, mátyások veszekednek egy
öreg bükkfa csonka ágán, és egy magányos örvös galamb nagy iramban suhan
dél felé.
|
Kommentáld!