Az érzelmekről...

A szerelem annyira szép lehet, de annyira fájdalmas is...
Szerelem nélkül mi csak üres alakok lennénk, akik céltalanul bolyongnak az életben...
Akármennyire is szeretnénk néha, hogy ne kínozzanak minket a vágyaink, az érzelmeink.. de nem tudjuk lekapcsolni őket.
Mindig ott vannak velünk, és mindenhova elkísérnek minket.
Akármennyire is meggyötörnek minket az érzelmeink, mindig tovább reménykedünk...
Reménykedünk, hogy egyszer találunk valakit, akit teljes szívünkből szerethetünk, aki velünk lenne, és aki minket szeretne...
Semmire nem vágyunk jobban az életben, mint hogy találjunk valakit, akinél biztonságban érezzük magunkat...valakit, akire mindig számíthatunk...valakit akit megölelhetünk, valakit, aki mindig velünk van...
De sajnos az élet útjai kiszámíthatatlanok, és nagyon sokszor azt nem kapjuk meg, amire vágyunk.

Nagyon nagy ürességet hordozunk magunkban, amikor az élet kihagy minket...amikor a szerelem átlép felettünk.
És ez az üresség nagyon nehéz. Nehezebb mint bármi más.
Nap mint nap kínoz minket. Gyötör minket. Nem tudunk sem enni, sem nyugodtan aludni, amikor a szívünk vágyik valamire, és azt nem kaphatja meg.
Az ember próbálja nem kimutatni, hogy mit is érez igazából, de teljesen elrejteni nem tudja. Az érzelmek tengere mindig kirobbanik belőlünk, és nincs semmi, ami visszafoghatná...
Életünk ennek a tengernek a függvényében zajlik. Minden egyes hullám csapást megérzünk...
Vannak napok, amikor nyugodt a víz, de vannak napok, amikor habzik, és több méteres hullámok csapkodnak minket. Az érzelmeink mindig ott vannak. Hol erősődnek, hol csökkennek. Teljesen ki vagyunk szogáltatva az érzelmeink hullámainak. Mi apró kis porszemek vagyunk ebben a hatalmas tengerben, ami kedvére játszik velünk. Dobál minket.Semmit nem tudunk tenni ellenne. Nem tudjuk megvédeni magunkat tőle. Még ha sikerül is kiúsznunk a partra, és azt hisszük, hogy most már végre túl vagyunk a szenvedésen, az érzelmek,a fájdalom,a vágyak, behoznak minket,és visszahúznak minket magukkal. Az érzelmektől nem tudunk megmenekülni. De nem is igazán akarunk. Beletörődünk,és szenvedünk egy életen át...egészen addig, míg meg nem találjuk a szerelmet... azt, amire vágyunk, de amikor megtaláljuk, akkor megíjedünk tőle. Félünk, hogy az amit megtaláltunk, az tényleg az -e, aminek látszik, mert nagyon félünk attól, hogy csalódhatunk, hogy megint szenvedést okozhatnak nekünk, és azt már többet nem tudnánk elviselni. De az élet ilyen. Egész életünkben borotvaélen táncolunk, és egyetlen rossz mozdulat elég ahhoz,hogy leessünk, hogy újra visszaessünk abba a mély vízbe, ahol ennyit szenvedtünk...
Ha megtaláltuk a szerelmet, akkor vigyázzunk rá, és legyünk nagyon óvatosak vele. Őrízzük kincsként a szerelem lángját, és ne hagyjuk kialudni a fényét, mert lehet, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphatunk...