MAGYARSÁGUNK - A LÉLEK ÉL

MAGYARSÁGUNK - A LÉLEK ÉL hírei

Az elmúlásról -Nem számít ,hogy ki voltam én...

11 éve | Szőke Sándorné Ágota | 0 hozzászólás

Az elmúlásról - Nem számít, hogy ki voltam én...

Elhanyagolt témát veszek elő, társadalmunk sem, mi magunk sem szeretünk azzal a ténnyel foglalkozni, hogy minden elmúlik egyszer, s szeretteink és mi magunk is meg fogunk halni.
4 dolog közös minden emberben:
- megszületik
- él
- meg fog halni
- és nem tudja, hogy mikor.

“Feltámadunk!” – áll a temető kapuja fölött a felirat. Ilyenkor, november elején (Mindenszentek napán és az azt követő Halottak napján) az ember jobban elmereng az életről és a halálról, megemlékezik elhunyt ismerőseiről, rokonairól. Legalábbis a keresztény világban, mivel tulajdonképpen egy keresztény hagyományról van szó, amelynek az alapjai az 1030-as évekbe nyúlnak vissza. Az angol-nyelvű területeken október 31-ike a Halloween ünnepe, a cukorkakéregetésé meg az ijesztgetésé – így leegyszerűsítve. De nagyon ne is mélyedjünk ebbe bele.

Temetőbe néha jó dolog járni. Az embernek eszébe jut, amit lényegében már eddig is tudott, hogy minden mulandó. Kivéve az uránt persze, amelynek felezési ideje 4,6 milliárd év. „Porból vagyunk és porrá leszünk” – áll a Bibliában. És igaza van. Az életnek néha nehéz valami értelmet is találni. Mert minden, amit csinálunk és teszünk, velünk együtt pusztul el és azokkal, akik ismertek minket. Lehet, hogy nem azonnal, de idővel beleveszik a feledés homályába. És ilyen megközelítésből sok dolog értelmét veszti: a vitatkozások, a háborúk, a kocsmai verekedések (még ha színessé is teszik a sörözés idillikus pillanatait) értelmüket vesztik. A szlov-magyar herce-hurcának sincs sok értelme. Egyszer minden elmúlik. És néha sokkal hasznosabb lenne értelmesebb dolgokkal foglalkozni.

Visszatérve elhunytjainkra, egy életet többféleképpen lehet leélni. Bele lehet törődni sorsunkba, fel lehet venni a monoton mindennapos taposómalmot, a társadalom által belénk sulykolt értékekért küzdeni (pl. elhinni, hogy a legújabb mobiltelefon teszi az embert), vagy saját magunk és családunk által felállított értékek szerint élni. Sokaknak persze nincs sok választásuk. Ők az élet apró dolgaiból merítik a boldogságot, és azokban lelik meg az értelmet.

Összegzésképpen tényleg annyit lehetne mondani, hogy az élet mulandó. Az csak rajtunk múlik, hogy milyen életet is akarunk élni, és hogy azt hogyan is akarjuk leélni.

Zárszóként gondoljunk az elhunytjainkra is (nemcsak ma és most) és gyújtsunk egy gyertyát az emlékükre:

Nem számít, hogy ki voltam én, de éltem és tettem, amit kellett,
Boldog kisgyermekként játszadoztam pajtásaim mellett.
Az éveket áttanultam, tudni vágyásom el nem hagyott,
És jöttek a dolgos évek, ifjúságom messzire szállhatott.
Egy szép gondolat mindig itt volt velem:
Segíteni mindig, mindenben a többi jó emberen.
Mindig úgy akartam élni, hogy előttetek becsületem legyen.

Nem számít, hogy ki voltam én, de szerettelek titeket,
Ha bánatotok volt, szívből együtt éreztem veletek,
Örömötökben osztozhattam, mint illik jó barátnak,
Számtalan köszönet mindenért, drága, élő embertársak!

Nem számít, hogy ki voltam én, hiszen jól tudjátok,
Hogy egész életemben csak jó voltam hozzátok,
Lehet, hiányzom majd, talán gondoltok is néha rám,
Egy-egy ráérő nappalon, vagy egy bántó, álmatlan éjszakán.
De, ha rám gondoltok, kérlek, mosolyogjatok,
Mer én már a ragyogó csillagok közt vagyok,
S mindazoknak, akik megbecsültek,
Sötét éjeken át fényesen ragyogok.

Nem az számít, ki voltam én, de mindvégig itt voltam veletek,
Ezért most arra kérlek titeket, ne felejtsetek el engemet.
Ha a temetőben jártok, szerény sírhalmomra nézzetek,
És gondoljatok arra, hogy egykor, régen, itt éltem köztetek.