AZ ISTENI SZERETET

ÉS AZ ÚJ RÓZSA

A rózsa a szeretet általános jelképe.

A szeretet legmagasabb formája

– mely mentes minden

dialektikusellentéttől –

az isteni szeretet,

Isten és ember eggyé válása.

A rózsát, azaz ezt a szeretetet virágzásba hozni, ez a modern

Szellemi Iskola kifejezett célja. 

Oscar Wilde (1856–1900)

A rózsa és a csalogány című művészi meséjében megkapóan fejezi ki ezt a gondolatot.

A mesének az itt következő részlete elmondja, hogyan áldozza fel magát egy csalogány, hogy szíve vére révén egy rózsabokor kivirulhasson. 

»Amikor pedig a Hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához, és a tövisnek feszítette keblét.

Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében, és a hideg, dermedt Hold lehajolt hozzá, úgy hallgatta.

Egész éjszaka énekelt,

s a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe, és a szíve vére egyre apadozott...

És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál...

Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben,

mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent.

De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek.

– Szorosabban, kis csalogány –

kiáltott a fa,

vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek, és egyre hangosabban és hangosabban énekelt...

És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogyan a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. 

De a tövis még nem hatolt be a csalogány szívébe, s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait.

És a fa rákiáltott a csalogányra,

szorítsa magát jobban a tövishez. – Szorosabban, kis csalogány – kiáltott a fa –, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek, és a tövis belefúródott a szívébe, és szegény madarat

gyötrelmes kín járta át.

Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban.

És a csodálatos rózsaszál

karmazsinpiros lett,

mint a keleti égbolt rózsája... 

–Nézd, nézd – kiáltott a fa, kivirult a rózsa!

De a csalogány nem válaszolt,

mert már holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.«

Aki beleénekel az éjszakába, és a sötétséget a kétségbeesés éles, vad kiáltásával áttöri, az egy csalogány. Ha éneke igaz, akkor a rózsánál meghallgatásra talál. 

A rózsa csillapítja a szerelmes csalogány vágyakozását, de egyidejűleg a szenvedések útját követeli meg tőle. 

Itt a tövisnek hasonló szerepe van, mint a keresztnek. Eszköz az önlegyőzésben, ő hozza a csalogánynak a halált és a rózsának az új életet. A csalogány halála az önmegtagadó odaadás utolsó koronázó tette. Az úttörés megtörtént, most már a rózsa teljesen ki tud bontakozni. 

Az új létezés érdekében történő teljes odaadás hasonló példáját látjuk a természetben, a rózsanemesítéssel. Egy nemes rózsának egy szemét (alvó rügy) vadrózsatőbe plántálják, talajközelben. Néhány héten belül a szemből új hajtás fakad. A vadrózsa most már anyanövénnyé válik, az új hajtás viselőjévé.

Amikor a hajtás már eléggé megnőtt, az anyanövény régi ágát röviddel az új hajtás fölött lemetszik. Ettől kezdve a lemetszett vadrózsa minden életnedve az új sarjba megy át, és a nemes rózsa kifejlődik.

Ez a példa is jól szemlélteti, hogyan válik lehetségessé az egészen másik keletkezése a nem nemesnek az odaadása által.

Ezt a folyamatot az isteni szeretet szabaddá válásához lehet hasonlítani,

azáltal, hogy a régi ember az új emberben feloldódik, szabaddá válik a rózsaerő, a lélekerő.