A Brenta folyó menti csata

- 899-ben győzték le elejink

az itáliai seregeket

 Az itáliai hadjárat  népünk legfényesebb győzelme

1118 éve a Brenta folyó mentén – ezekben a szeptemberi napokban - elődeink hatalmas csatában legyőzték az egyesült itáliai hadsereget.

Ez a kiemelkedő hadtörténelmi esemény a korszak egyik fontos ütközete volt.

Jól rávilágít

a magyarok 9-10. századi hadászati fölényének tényére.

A csatára való emlékezésen kívül érdemes ismét feltenni néhány kérdést,

a mai magyar történelemszemlélettel, oktatással kapcsolatban.

A Pozsonyi csatával együtt ezt a fényes győzelmet sem oktatják iskoláinkban.

Pedig mindkét ütközetről viszonylag sok korabeli forrás maradt fenn.

Nézzük meg röviden,

hogy mi is történt 899. szeptember 24-én.

899 tavaszán egy 5000 fős magyar sereg itáliai hadjáratra indult.

A magyarországi tankönyvekben

(elég egyoldalúan)

ezt az eseményt is a

„kalandozásnak”

nevezett eseménysorba állítják. 

Érdemes elgondolkozni a honi történészeink szóhasználatán.

Elég erre egy-két példát mondani a korszakból, nevezetesen, a 8-9.századi frank birodalmi hadjáratokat nem nevezik kalandozásnak.

Pedig a Kárpát-medencében megtelepedett avar elődeink elleni támadások bizony rabló hadjáratoknak tekinthetők.

Nem kímélve sem nőt, sem gyereket, egyszerű fosztogatásnak nevezhetjük,

ahol szekér számra hordták el az avarok szemgyönyörködtető aranykincseit.

A szászok elleni frank hadjáratok során –igaz ezeknek célja a szász területek bekebelezése volt –

bestiális kegyetlenséggel, ezerszámra

mészárolták le a fegyvertelen

lakosságot a frank katonák.

Az Európában államot alakító mór kalifátus északi hadjáratait sem nevezi senki kalandozásoknak.

Mára – főképpen hadtörténészeinknek köszönhetően – a „kalandozás” elnevezést végre kezdi felváltani a „honbiztosító hadjárat” terminus. Kutatómunkák tucatjai bizonyították a legtöbb hadjárat pontos célját, okát és sokszor a lefolyását is.

A hadjáratok kiváltó okai egyrészt a határok (gyepűk) kitolása, „demilitarizált” zónák

és adófizetésre kötelezett

(jól ellenőrizhető) területek létrehozása volt. Másfelől a katonai erőfeszítések az újonnan birtokba vett Kárpát-medence magyar uralmának a megkérdőjelezhetetlenségére irányultak.

Azonban a legfőbb indok a kiterjedt magyar szövetségi rendszer kiépítése lehetett.

Az erős lovasnomád hatalmi központok szokásos taktikájaként ismerjük a fenyegető szomszéd népek szövetségbe kényszerítését.

A kifinomult magyar diplomácia is

ekképpen járt el.

A szövetséges népeket pedig katonai segítséggel támogatták elődeink.

A magyar hadjáratok döntő többsége, e rendszer keretében zajlott le,

a magyar csapatok hívásra érkeztek,

egy adott cél érdekében.

Az itáliai hadjárat is ebbe a sorba

illeszthető be.

A magyar csapatokat a régebbi szövetséges Arnulf császár hívta ellenlábasa

Berengár itáliai király ellen.

A magyar fejedelemség fontos külpolitikai érdekeként szövetséget tartott fenn a császárral.

Hiszen a magyar hadvezetés ekkor még nem győzte le végleg a morvákat

(majd csak 902-re)

és a bolgár-török csapatokat is csak frissen szorította ki a déli országrészből.

Az Észak-Itáliára támadó

magyar hadsereg vezére valószínűleg Szalárd,

Árpád-házi vezér lehetett

(a nyugati források Saladusként vagy Salodonként említik).

A magyarok ellen Berengár király a korszakban hatalmasnak mondható,

15 ezer fős sereget gyűjtött össze.

A háromszoros túlerőben lévő itáliai had Páviánál lezárta a Pó felé vezető utakat, majd megindultak a magyarok ellen.

A páncélos és lovas katonák túlerejük tudatában magabiztosan törtek előre.

A magyar csapatok a jól bevált ősi harcmodor szerint folyamatosan hátráltak, menekülést színleltek.

A kisebb csapatokra szakadt lovasíjászok azonban folyamatosan zaklatták az ellenfelet.

A nomád taktika szerint a 200 kilométeres (??? szerintem méter ...szerk! olgi) visszavonulás után az ellenfél nehézfegyverzetű főerejét

csapdába akarták csalni.

A krónikák szerint a magyarok miközben húzták maguk után az itáliai hadat, többször szabad elvonulást kértek,

az eddig a városokból

– főként Luitward vercelli püspöktől –

elvett kincsek visszaadásának fejében.

Egyes történészeink a békeajánlatokat a háromszoros túlerőtől megrettent magyar hadvezér félelmeként fogták fel.

Más megközelítés szerint ez a szokásos magyar hadicsel volt, az ellenfél megtévesztése, elbizakodottá vagy bizonytalanná tétele.

Az utóbbi érvet látszik alátámasztani,

hogy a gyors mozgású magyar sereg többször teljesen visszavonulhatott volna, ehelyett Veronánál a magyar főerő levált és elfoglalta a későbbi pozícióját,

felkészülve a koncentrált ellentámadásra.

A magyar főerő a Brenta folyó

fölötti hegyek lábainál,

tehát a megfelelő terepfedezet előtt táborozott le.

Majd miután magával vonta az ellenséget,

a magyar utóvéd is átkelt a folyón.

A magyar csapatok győzelme mellett szólt a jól megválasztott terep és az, hogy kifárasztották az ellenfelet,

azonban itáliai haderő így is nyomasztó létszámfölényben volt.

Az elbizakodott Berengár elkövette azt a hibát, hogy nem támadott azonnal,

hanem letáborozott a folyó jobb partján.

Szalárd nem tétovázott,

gyorsan rohamot indított.

Több oldalról támadták a tábort, körbeszáguldozva az ellenség területét folyamatos nyílzáport zúdítottak rájuk.

A főerő egy központi lehengerlő támadással fejezte be a harcot.

Őseink néhány óra alatt teljesen tönkreverték Berengár seregét.

A Brenta menti csata az egyik legjelentősebb magyar honfoglalás-kori ütközeteink közé sorolható.

Európai mértékkel is komoly összecsapásnak tekinthető, iskolapéldája a korabeli magyar hadviselésnek.

Itt az ideje, hogy az elfeledett

honbiztosító és honmegtartó hadjáratokat

a nemzeti emlékezetünkben a megfelelő szintre emeljük.

A X. század, az európai kontinensen,

a magyar katonai fölény évszázadának neveztető,

ezért büszkén és méltósággal emlékezzünk történelmünk

ezen dicsőséges eseményeire.

Forrás: http://kurultaj.hu/2017/09/899-a-brenta-menti-csata-az-italiai-hadjarat-legfenyes

Bíró Csaba

Szerkesztette: Szathmáry Olga Ottilia