1942. szeptember 5-én hunyt el
Móricz Zsigmond,
a 20. századi magyar prózairodalom egyik legtehetségesebb alkotója.
Móricz, aki írói pályáját a Nyugat folyóiratnál kezdte, elsősorban társadalomkritikájával,
a magyar parasztság,
a dzsentri és a civilizációs ellentmondások realista ábrázolásával alkotott maradandót,
művei hiteles lenyomatát adják annak a kornak, melyben élt.
Az író 1879-ben született Tiszacsécsén,
egy ötholdas birtokon gazdálkodó parasztember gyermekeként.
Bár a család kezdetben jó módban élt, az édesapát ért anyagi károk következtében Móricznak már nagyon fiatalon meg kellett ismerkednie a nyomorral;
hamarosan Prügyre került rokonaihoz,
apja kemény munkájának köszönhetően viszont később mégis
lehetősége nyílt a tanulásra.
Az író jó eszű gyermeknek bizonyult, ezért Debrecenbe, Sárospatakra, majd Kisújszállásra küldték iskolába, érettségije után pedig teológiát, jogot és bölcsészetet hallgatott, igaz, diplomát egyikből sem szerzett.
Móricz életét ugyanakkor mégis meghatározták budapesti tanulmányai, ugyanis az író Négyesy László irodalomtörténész stílusgyakorlat-óráin megismerkedett a fővárosi írók fiatal nemzedékével, és jó barátságot kötött többek között Tóth Árpáddal,
Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel is.
1903-ban – Mikszáth Kálmán hívására – Móricz Az Ujság című lapnál vállalt munkát, majd népdalgyűjtő körútra indult Szatmárba.
A gyermekkori traumák mellett a körutazás során szerzett élmények és az írót ért családi tragédia – első gyermeke halála – is komoly szerepet játszott a Hét krajcár című novella születésében, mely Móricz Zsigmondot egy csapásra híressé tette.
A Hét krajcár 1908-ban jelent meg a Nyugatban, a következő évben pedig napvilágot látott Móricz első novelláskötete is, mely ugyancsak ezt a címet viselte. A siker hatására az íróban felszakadtak a gátak, és egymás után jelentette meg naturalista jellegű regényeit, melyek – a szerző származása folytán – teljesen új aspektusból mutatták be a paraszti világot. A Tragédia, a Sárarany és a Szegény emberek főhősei a korábban megszokott, idealizált falusi alakok helyett primitív emberek voltak, akik saját céljaikat és vágyaikat az ösztön szintjén tudták csak megfogalmazni, és menthetetlenül leszakadtak a civilizált társadalomról. Móricz a korábban megrajzolt idilli faluképet is szétszakította, és helyette egy zord, kegyetlen és szigorúan hierarchizált világot tárt az olvasó elé.
Az író az 1920-as évek elejéig tartó naturalista időszakában hasonlóan éles vonalakkal rajzolta meg a világháborús szenvedéseket is – például a Szegény emberekben –, de nem maradt érzéketlen a szív gyötrelmei iránt sem, amint azt a „magyar Bovarynénak” is titulált Isten háta mögött című regény is bizonyította.
Móriczot kritikus szemlélete hamar a béke pártjára állította, később pedig nagy reményeket táplált
a Károlyi-féle őszirózsás forradalom,
majd az 1919 márciusában kikiáltott tanácsköztársaságot iránt is, de a nyár elejére kiábrándult a véres diktatúrából.
Miután az író 1919 tavaszán több alkalommal is publikált a vörös sajtóban, Kun Béláék bukása, az ellenforradalom győzelme után a keresztény-konzervatív kurzus rendszerellenesnek könyvelte el őt, és sokáig csak a Nyugat és az Est-konszern lapjai biztosítottak neki nyilvánosságot.
Móriczot ebben az időben
számos igaztalan váddal illették
– hiszen sosem tartotta magát kommunistának,
sokkal inkább idealista volt –,
ám a rágalmak ellenére továbbra is
törődéssel és
aggodalommal fordult
a Trianonban
megcsonkított ország
sorsa felé.
A húszas éveket az irodalomtudomány Móricz realista korszakaként tartja számon, ekkor született meg például a Légy jó mindhalálig és a Pillangó című regény is.
Az író 1922-ben vágott bele legnagyobb vállalkozásába, a három részből – Tündérkert, A nagy fejedelem, A nap árnyéka – álló hatalmas Erdély-trilógiába, melyben a történelmi tanulságok levonása mellett a magyarság Trianon utáni feladatait illetően is próbált útmutatást adni.
Ezzel szoros összefüggésben az író pellengérre állította a dzsentrit, annak hedonista életmódját, szánalmas gőgjét többek között az Úri muri és a Rokonok című művekben tárta a nyilvánosság elé.
Móricz az írás mellett 1929 után – mint főszerkesztő – központi szerepet vállalt a Nyugat megmentésében, a folyóirat fennmaradását saját vagyonából is bőkezűen támogatta.
Az író sokáig Babits Mihállyal együtt szerkesztette az újságot, ám állandó vitáik és ellentétes nézeteik miatt négy év után úgy döntött, távozik a Nyugattól.
A szakítás hátterében Móricz eszmei irányváltása állt, ugyanis az író az 1930-as évek elején a kibontakozó népi irányzathoz közeledett, míg a Nyugat elsősorban az urbánus gondolkodók gyűjtőhelye volt. Az évtizedes népi-urbánus vita során mindkét oldal Magyarország felemelésére törekedett, azonban a megoldást gyökeresen eltérő úton próbálták megtalálni. Az urbánusokkal szemben a népiek nem a modernizációra, hanem a nemzeti lélek megújulására helyezték a hangsúlyt, és miközben az urbánus tábor – mint neve is mutatja – a várost tartotta a fejlődés zálogának, addig a népiek köre a faluhoz tért vissza, és az eszményített, „romlatlan” nemzeti öntudatot próbálta megtalálni. Ez a törekvés aztán oda vezetett, hogy a népi írók köre a harmincas évek során tudományos igényű szociográfiákat közölt a társadalom peremén élő, nyomorgó falusi népességről.
Móricz, mint a falu szülöttje, érthetően ehhez a táborhoz húzott, ezt jelezte már az 1931-ben írt, Barbárok című műve is, melynek címe és pejoratív ténymegállapítása – tudniillik, hogy a regény paraszti figurái primitív barbárok – a valóságban egyfajta számonkérés volt a 20. századi magyar társadalom irányában. A Leányfalun élő író később, A boldog emberben már a parasztság értékteremtő erejéről értekezett, az 1937 után írt, a betyár – Rózsa Sándor – alakját középpontba állító művek mondanivalója pedig a szabadság szeretete, a szélsőséges eszmék térhódítása elleni küzdelem volt.
Az idősödő Móriczot nyomasztotta az új világháború közeledő árnyéka, sorsa pedig úgy alakult, hogy még megérte Magyarország hadba lépését, a szörnyű végkifejlet azonban már rejtve maradt előtte.
Ezeket a vészterhes éveket egyedül az író fogadott leánya, Littkey Erzsébet, vagyis „Csibe” jelenléte édesítette meg, akit Móricz magához fogadott, miután megmentette őt a nyomortól és az öngyilkosságtól.
Az író pályája alkonyán egész novellasorozatot szentelt Csibének, és róla mintázta egyik utolsó nagyszabású munkájának, az Árvácskának a főhősét is.
Móricz aztán 1942 augusztusának végén – miután hírt kapott unokája születéséről – váratlanul agyvérzést kapott, szeptember 5-én pedig végleg befejezte földi pályafutását.
Temetésén a kortársak a 20. századi magyar irodalom egyik legtehetségesebb alakját gyászolták, aki nem csak páratlan stílussal és kritikai érzékkel rendelkezett, de kellő éleslátással bírt ahhoz is, hogy a kor társadalmi problémáit kibonthassa és megjeleníthesse az olvasók előtt.
Móricz műveinek értékét mutatja, hogy saját darabjai – például a Sári bíró – mellett a később, gyakran más szerzők által színpadra vagy filmvászonra vitt történetek is páratlan sikert arattak, és ma is népes közönséget vonzanak.
Kommentáld!