(1817 - 1882)

A balladaköltő:
Ballada: kisepikai műfaj, melyben lírai és drámai elemek is vannak. Az európai költészettörténetben már a XIV. században jelen van. Fénykorát a XVIII. század második felétől éli a folklórkultusz hatására (Percy püspök skót népballada gyűjteménye; Armin és Brentano: A fiú csodakürtje című német gyűjtemény).
Típusai:

a.) A szerkezet és történetmondás alapján:
– románcos: latin nyelvterületen alakult ki, erős líraisággal átszőtt, többnyire egyenes vonalú cselekményvezetés
– skót–székely típusú: tragikus eseményt dolgoz fel, kihagyásos szerkesztés, párbeszédes forma, térbeli és időbeli síkváltás

b.) Esztétikai minőség szerint:
tragikus- és vígballada

c.) Szerzőiség szerint:
– népballada
– műballada
A balladai homály és sűrítés feltehetőleg a népballadából ered, mely közismert történetet dolgoz fel, így a cselekmény minden fordulatára nem kellett kitérni. A népballadák gyakran vándormotívumokra épülnek: az emberáldozatot követelő épület, a megesett lány, a három árva fiú stb.

A műfaj végigkíséri egész életművét, annak legfontosabb pontjain jelenik meg. Okai:

a.) Alkotáslélektani ok:
Arany rejtőzködő alkat, személyiségét mintegy elrejtheti a ballada epikuma mögé.

b.) Eszmetörténeti, kultúrtörténeti ok:
Petőfi és Vörösmarty halála után fölvállalja az alkatától idegen, de erkölcsi szempontból kikerülhetetlen feladatot, a nemzeti költő szerepét. Balladáiban a nemzeti megmaradás, helytállás és hűség problémáit fogalmazza meg. A bukás után a műfaj lehetőséget teremt ezek áttételes, ám kihallható megfogalmazására.

c.) Poétikatörténeti ok:
A kortársi megítélés a balladákat tartotta az életmű csúcsának, de már a XIX. század végén megfogalmazódott az a vélemény is, mely a balladákban a magyar líratörténet megkésettségét látta . Ez a felfogás erősödött fel a Németh G. Béla-iskola tanulmányaiban is, mely az Arany-balladákat az életmű második vonulatába helyezte. A balladák újraértékelése a Babits-kutatáshoz kötődik. Ekkor merült fel, hogy a balladák valójában túllépnek a romantika ihlet-költészetén, én-líráján, szerves forma elképzelésén, s Arany valójában kísérletet tesz egy objektív, tárgyias költészet létrehozására. Ezt jelzi a sokszor kimódoltnak ható szerkesztés, a szavak akusztikus és vizuális hatásának fölerősítése, a rendkívül sokféle verselés. Ily módon az Arany-balladák nem a megkésettség művei, hanem párhuzamosan futnak az európai líratörténet Mallarme, Rilke, T. S. Eliot, Ezra Pound nevével fémjelezhető vonulatával, melynek a magyar irodalomban Babits volt a képviselője és összegzője (Nemes Nagy Ágnes V. László elemzése).

Arany balladakorszakai:

1.) 1847–48. Szalonta:
Zömmel románcos balladák.

A varró leányok (1847.):
A ballada egyszerre bravúros és kiforratlan. Az egymás után megszólaló öt lány, ahogy közeledik a menet, úgy szolgál egyre több információval, egészen a tragikus zárlatig. Arany modern vágástechnikát alkalmaz, a későbbi balladákhoz viszonyítva viszont nem tudja művészileg megoldani az átvezetést, a történet keretbe helyezését.

2.) 1852–57. Nagykőrös:
Zömmel történeti balladák. Arany olyan szituációt választ ki a históriából, mely párhuzamba állítható a levert szabadságharc utáni állapottal, s rajtuk keresztül Arany feleletet adhat a kor problémáira. Legfontosabb témái: a zsarnokság, az elnyomáshoz való viszony, a zsarnokság természetrajza, a hazához, az eszmékhez való hűség, a költők és írástudók felelőssége. A balladák nagy része egyben lélektani jellegű is. Középpontjukban a bűn és bűnhődés problémája áll. A kérdés fölvetése és a probléma megoldása Aranyt a XIX. század második fele nagy orosz íróival rokonítja, elsősorban Dosztojevszkijjel és Tolsztojjal. Arany szerint a bűn magában hordozza a büntetést, mert a személyiség széthullásával jár. Ezt jelzik a balladákban a bűnösök víziói és hallucinációi. Dosztojevszkijhez hasonlóan vallja, hogy a polgári világ feladata nem az intézményesített büntetés, az erőszakra történő intézményesített erőszak válasz, hiszen meg kell szakítani az emberiség történetének, mint erőszakláncolatnak a folyamatát. A feladat az, hogy teret engedjünk a fölismert bűn után a bűnhődés folyamatának, biztosítsuk ennek lezajlását. (Ezt ismeri fel az ‘Ágnes asszony’-ban a bíróság, mikor szabadon engedik az asszonyt.) Szerkesztésre nézve többnyire skót–székely típusúak, gyakran tudatosan túlbonyolítottak, Babits szavával “iparművészeti remekek”.

V. László (1853.):
A két szálon futó apokrif történet a menekülés mozzanatában összetalálkozik, majd szétválik. A király menekülése kettős: a térben megtett útnál fontosabb a lelkiismeret elől való menekülés. Arany rendkívüli módon felfokozza a szavak akusztikai hatását, bravúrosan játszik a csönddel, a félcsönddel és a zajjal, egészen a mennydörgésszerű robajig. A lélektani hatást erősíti fel a scenírozás (=díszletezés), az éjszaka, mely szintén jelképes értelmű, mely a lélek sötétjére is utal; ugyanígy a vihar is, mely tárgyiasítja a belső lélekállapotot. A vers jambikus lejtése, a funkcionális helyeken ennek megváltoztatása is a drámai–akusztikus hatást erősíti.

Ágnes asszony (1853.):
A népi témához adekvát (=illik) a verselés, a felező nyolcas. Csak a refrént írja anapesztusokban, fölidézve ezzel az antik siratóénekeket. A refrén ily módon az egyedi esetet általános érvényűvé tágítja, könyörgéssé Ágnes asszonyért, az áldozatért és valamennyiünkért. Arany ily módon beilleszti balladáját az irodalom azon meghatározó vonulatába, mely szerint a művészet igazi célja a könyörgés artikulációja a kegyelem jegyében.
A bűn értelmetlensége tükröződik a büntetés ill. a bűnhődés folyamat értelmetlenségében. Ágnes asszony a Danaida-sors megtestesítője és újkori példázata. De míg az antik monda alakjai föloldozást nem kapnak, a keresztény–kálvinista Arany világképében mi csak a bűnhődés fázisát, annak végpontjáig követjük nyomon, a lehetséges folytatás, a kegyelem gesztusa már túl van a vers világán. Arany kivételes lélektani hitelességgel ábrázolja az elme tisztánlátásáért folytatott küzdelmet, az állandó önreflexiót, mely paradox módon már szimptómája az elme megbomlásának. Hatásosan él a folyamat bemutatásában a poliszémák (=több jelentésű szó) és a homonímák (=azonos alakú szó) stilisztikai lehetőségeivel.

Zách Klára (1855.):
Hatástörténeti szempontból a ballada kísérteties rokonságot mutat Katona ‘Bánk bán’-jával. Erzsébet királyné alakjában ugyanazt a kettősséget látjuk, mint Gertrudiséban, az “úgy engedélyezem, hogy nem engedélyezem” magatartásforma megtestesülését. Valószínűleg nem csak véletlen egybeesésről van szó, hanem tudatos újrafeldolgozásról, hiszen a ‘Bánk bán tanulmányok’ után íródott. A ballada híven tükrözi Arany bűnkoncepcióját. Az erkölcsi törvény legkisebb megsértése is lavinaszerűen görgeti majd maga előtt a továbbiakat, szinte lehetetlen kilépni ezután a bűn ördögi köréből. A balladák sokszínűségét, formagazdagságát példázza az imitált, archaikus hang.

Szondi két apródja (1856.):
Az első két versszak az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók. Bravúros az anapesztusok használata. A versláb zeneisége a követ beszédének megnyerő dallamosságát hangsúlyozza, az apródoké a siratóénekekkel rokon. Arany ismételten felhasználja a poliszéma világképi lehetőségét: a kegyelem a török követ szájában a megkegyelmezést, az életbenhagyást jelenti, Szondinál az Istenre való ráhagyatkozást és bizalmat.

A walesi bárdok (1857.):
Ferenc József magyarországi látogatásakor Aranyt is fölkérték üdvözlővers írására. Arany kitért a feladat elől, s asztalfiókjának írta meg a balladát. Nagy erővel ismétli meg a ‘Szondi két apródja’ üzenetét, a zsarnokkal való erkölcsi szembenállás kötelező parancsát. Arany az “adjátok meg a császárnak, ami a császáré” tanítás alapján mutatja be a montgomery-i lakoma lefolyását, a király azonban a zsarnokság természetéből fakadóan teljes alávetettséget kíván. Ezt tagadják meg az urak és a bárdok is. A verselés adekvát a témához, ugyanakkor tudatosan idézi fel a Szózatot is.

3.) 1877. Őszikék:
Előtérbe kerül a népi, misztikus, babonás motívumra való építkezés. Fölerősödik az erkölcsi szigor, s megjelenik a nagyváros-ellenesség, a polgári világból való kiábrándultság érzése.

Tengeri-hántás (1877.):
A népi témájú ballada sajátossága, hogy benne Arany a ballada műfaji keletkezéstörténetét is bemutatja; az elbeszélő feladata, hogy kukoricahántás közben szórakoztassa a résztvevőket, ugyanakkor erkölcsi tanítást is adjon a fiataloknak. A megesett lány konvencionális története Arany erkölcsi felfogásának szigorodásáról tanúskodik, s a bűnértelmezés a lavina-effektus már megismert módszerén alapul. A strófák 5. sora vagy jelképesen értelmezi a történetet, vagy kapcsolatot teremt a hallgatósággal, hangulatilag erősítve föl a történetet. A büntetés most is az elme megbomlása, a hallucináció és vízió, s ennek következménye a halál.

Híd-avatás (1877.):
A ballada alapját az a babona adja, miszerint az új hidat az öngyilkosok avatják fel. Arany a polgári világ, a szabadverseny, a haszonelvűség korának kárvallottjait, seregszemléjét mutatja föl. A célnélküliség, az erkölcsi világrend megbomlása következtében értelmetlenné válik az ember élete, nemre és korra való tekintet nélkül. Stilisztikai bravúr, hogy minden egyes öngyilkosság egyedi módon ábrázolódik, s a haláltáncot idéző megoldásokban az utolsó megnyilatkozások az egész emberi sors tragikumát képesek felidézni.

Vörös Rébék (1877.):
A népi babonás, pogány motívumra való építkezés és a lélektani analízis pontossága egyszerre jellemző a balladára. Az erkölcsi világrend ill. a fölhalmozódott erkölcsi tapasztalat megsértése indítja el most a bűn lavináját. A bűn, a kísértés, a rossz tárgyiasul a varjúban, mely örökké az emberrel marad, reménytelen küzdelmet folytat az ember a tőle való megszabadulásért. Ezt jelzi a refrén mágikus ráolvasás jelleg, valamint az elbeszélő utalása: “Száll a lelke, vég nélkül”. Nyilvánvaló Vörös Rébék alakjában a poe-i tárgyiasító szándék, ill. a megalkotottságra való törekvés, a homonímákkal való játék, a szólások stb.

Tetemre hívás (1877.):
A bűn az élet játékként való felfogása, ezért bűnhődik Benő és Kund Abigél is. A bűnhődés folyamata, ill. a büntetés a korábbi balladáknak megfelelően történik. A történet nagyobb részét azonban az apa kérlelhetetlen igazságkutatása teszi ki, s e bizonyosságkeresésben hasonlóságot mutat fel fiával is. Talányos Arany viszonya az apához, hiszen értelmezhetjük úgy, hogy a világ nem épülhet bűnre, nem maradhat megtorlatlanul az erkölcsi világrend megsértése, ugyanakkor a se istent se embert nem ismerő magatartásban van valami démonikus és erkölcsileg kérdéses is. A Tetemre hívás az egyik legtudatosabban megalkotott ballada. A fölütés nem csupán a helyszín bemutatása és propozíció, hanem egyúttal dantei rájátszás is, az eltévedtség és zűrzavar tárgyiasítása is. A helyszín és a nevek kiválasztása az általánosító jellegen túl az akusztikus hatás függvénye, mint ahogy ezt erősítik a tudatosan kiválasztott régies kifejezések is. A vers zeneiségét az egyik legdallamosabb versláb, a daktilus biztosítja. Ezeket hol megtorpantja, hol fölgyorsítja Arany.

Lírai költészete a szabadságharc bukása utántól:
Kettős indíttatású és motiváltságú költészet. Feladatának érzi, hogy mint nemzeti költő számot vessen a szabadságharccal, a bukás okaival, ugyanakkor hitet is tegyen a forradalom és szabadságharc eszméi mellett. Arany a kritikai számvetéstől reméli a nemzet megújhodását, kapcsolódva a magyar irodalomban és közgondolkodásban Kemény Zsigmond felfogásához és köréhez. (Kemény Zsigmond: Forradalom után, Még egy szó a forradalom után) Ezek a költemények a reformkor–romantika gondolati verseinek stílusában, eszköztárával készültek, némileg leegyszerűsítve a Gyulai Pál-féle népnemzeti iskola követelményeinek megfelelően.
Arany másik törekvése a magyar líra megújítására vonatkozott. A személyes dalt, a romantikus énlírát akarta tárgyiasabbá, filozofikusabbá, bölcseleti érvényűvé tenni, kapcsolódva ezzel az európai líratörténet Poe, Mallarme, Rilke vonulatához.
1.) A számvetés versei a bukás után:

Névnapi gondolatok (1849.):
A szabadságharc elvesztése még elsősorban – a hatást teljesen még fel nem mérve – mint személyes veszteség jelentkezik a magáramaradottság lélekállapotában. Arany számára – s ez későbbi verseire is vonatkozik – Petőfi halála jelképezi az ország pusztulását.

Emléklapra (1850.):
A Szendrey Júliának címzett költemény, még mint a nemzet özvegyét említi az asszonyt, aki egyszerre éli át a személyes és a hazát ért fájdalmat. A párvers (A honvéd özvegye) már a Hamletből idézi a mottót: “Gyarlóság, asszony a neved!”. A románcos balladát idéző költemény kulcsmű, némi vadromantikus beütéssel, a visszatérő szellemalak mintha csak a ‘Szeptember végén’ zárlatát idézné.

Koldus ének (1850.):
A drámai monológ ill. szerepvers a tárgyiasítás eszköze. A művészi megoldás lehetőséget teremt Arany számára ahhoz, hogy a megcsalattatott honvéd szemszögéből értékelje a szabadságharcot. A bukás oka a széthúzás, a belső versengés, Kossuth be nem váltott ígéretei, s ez mondatja ki a fájdalmasan keserű konklúziót: “Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott”. Érdekes formai sajátosság, hogy az ’50-es években megnő Arany költészetében a refrénes versek száma.

Évnapra (1850. március 15.):
A konkrét élményt, ’48 március 15-ének gyors felejtését és megtagadását Arany a mítosz segítségével általános szintre emeli, a fájdalmat nem enyhítve ezzel, sőt fölerősíti a kiábrándultságot: “Az ember gyönge: félve néz feléd, / S mint egykor a tanítvány mesterét, / Nehéz időkben megtagad...”

Letészem a lantot (1850.):
Jellegzetesen katasztrófa utáni vers, mely időszakban kérdésessé, értelmetlenné válik a költészet. Az időszembesítő költeményben a múltat felidézve jellemzi a reformkori művészi törekvéseket, felidézve Petőfi alakját is. A művész és közössége összetartozását az egyik legrégibb és legkonvencionálisabb, ám mindig hatásos toposszal, a fa és levél összetartozásával fejezi ki. (Babits is egyik utolsó versében hasonlóan tragikus szituációban fordul – Aranyt is idézve – ehhez a képhez; címe: Ezerkilencszáznegyven.)

Fiamnak (1850.):
A gyermeki hit és biztonság utáni vágy szólal meg a versben, s a kálvinista Arany számára a vallás a megtartóerő. “S a butának sorsa földi éden.”

Ősszel (1850.):
A lélekállapot objektivizációja líra- és művészettörténeti allúzióval (=felidézés, rájátszás) történik. A winckelmanni görögségfelfogás szembesül a mcphersoni–ossziáni pusztulás-vízióval. Az európai kultúrtörténetben a XVIII. század második felében Winckelmann alakítja ki és máig hatóan kanonizálja a görög világ legfontosabb jellemzőit: a harmóniát, a szépséget és időt. Arany is ezt a felfogást közvetíti, mikor az ősállapot aranykori látványát tárja elénk. (Csak a XIX. század ’70-es éveiben történik újabb fordulat a görögség megítélésében, amikor Nietzsche ‘A tragédia születése’ című tanulmányában fölfedezi a dionüsszoszi elemet, a zaklatottságot és tragikumot.)
McPherson zseniális hamisítványai korigényt és korízlést fejeztek ki: a pesszimizmust, a lemondást, a pusztulást. (Csak a XIX. század ’40-es éveinek végén állapították meg, hogy hamisítványok, ám ezt Arany még nem tudta.) A XIX. század Homéroszt és Ossziánt azonos értékűnek tartotta.
A két világ szembeállítása alapvető toposzokkal történik: tavasz–ősz, nyár–tél, élet–halál. A magyar valóságra vonatkoztatva természetesen a reformkor és a katasztrófa szembeállításáról is szó van; általános érvénnyel pedig a természetes állapot és az egységet megbontó polgári világ antitéziséről.

Családi kör (1851.):
A hagyományos életkép műfaj a kis közösség, a család megtartóerejét mutatja föl, ám Arany érzékelteti azt is, hogyan tör be a külvilág az idillbe, s finoman jelzi a nagylány elégikusan megrajzolt alakjával az idill törékenységét is. A ‘Koldus-ének’ béna harcfija folytatja a versben monológját. Arany stilisztikai bravúrral mutatja be az elnyugvó esti környezetet, a külvilág mozgásának lassú megszűntét, majd a család elszenderedését.

Rendületlenül (1860.):
Arany a ‘Szózat’ kategórikus imperativusát idézi, s a hazához való viszony különféle módozatait vizsgálja. Az egyetlen lehetséges magatartás az erkölcsi parancs feltétlen, latolgatást és önérdeket nem ismerő betartása.

Magányban (1861.):
A kétség és remény, a reménytelenségben is biztos jelen és az esetleges reményében is bizonytalan jövő közti lélektani küzdelem kifejezője a vers. Arany rendkívül árnyalt, bölcseleti alapozottságú történelem-szemléletében az ember történelemalakító lehetősége és a történelem önfejlődése együtt van jelen, s csak e kettősség felismerése adhatja meg az ember illúzióktól mentes, mégis biztató reményét a jövőre vonatkozóan.

2.) Arany lírai költészete a személyiség problémáiról, kísérlet a filozofikus, tárgyias líra megteremtésére:

Kertben (1851.):
A reformkori népiesség ill. a népnemzeti iskola kedvelt műfaját, az életképet emeli filozofikussá, az esetleges látványt a világ általános törvényszerűségévé tágítja. A sugallt üzenet – mely szerint a világnak nincs célja, értelme az önérdeken és önhasznon kívül – a pozitivisták felfogásával mutat rokonságot, előrevetítve a szociál-darwinizmus “küzdelem a létért” elvét. Az életkép azonban behatárolja az üzenet lehetőségét, Aranynak a vers utolsó két versszakában értelmeznie kell a látványt, s kissé didaktikusan lezárni a verset. Másrészt szűknek érzi a kert-allegória konnotációját, s ezért némileg idegenül beemeli a versbe a bálterem-hasonlatot is.

Visszatekintés (1852.):
A művészi és emberi útkeresés verse. Antropológiai szempontból a félig leélt élet fájdalma szólal meg, a teljességgel föl nem vállalt élet elégikus szomorúsága. Mindezt fölerősíti a tudatos rájátszás: “az emberélet útjának felére”. Művészi szempontból a szerencsés költői megoldások keverednek közhelyszerű fordulatokkal. A föl nem vállaltság, a bizonytalanságérzet jelentkezik a zárlat betét jellegében, mely emberileg igaz lehet, művészileg azonban nem következik az előzményekből.

A lejtőn (1857.):
Két irodalmi rájátszás fogja keretbe a verset. Poe ‘A holló’ című költeménye nemcsak a nyitókép hangulatát adja meg, hanem az amerikai költő önértelmezését is átveszi Arany, hiszen ezzel indítja az emlékezés folyamatát. A zárókép Ophelia öngyilkosságának képét idézi. Arany felfogásában – hasonlóan a Hegel utáni filozófusokhoz – az emberélet nem célelvű, hanem bizonytalanságba bukó, kétségekkel teli, összefüggésben az egység szétesésével, a transzcendencia kétségessé válásával. Arany itt tudja először megvalósítani új verseszményét, az elégikusra hangolt filozofikus dalt.

Az örök zsidó (1860.):
Arany a XIX. század második fele tragikus élményét tárgyiasítja az irodalom középkortól használatos toposzával, a bolygó zsidó képével. Az élet értelmének és a célelvűségnek, a megérkezettségnek kétségessé válásával egzisztenciálisan értelmetlenné válik a belső parancs (“Tovább! tovább!”), s a bizonyosság hiányában a remény és illúzió is alig marad meg az ember számára. A tárgyiasított drámai monológot, az allegorikus létértelmezést Arany – némileg fölöslegesen – személyessé teszi a zárlatban. A verset több értelmező a balladákhoz sorolja.